Az én Eastpak táskám

Mindig is egyfajta tisztelettel tekintettem azokra a jómódú emberekre, akiknek félmillás Louis Vuitton táskájuk van, mégis annyira környezettudatosak, hogy - ökológiai lábnyomukat minimalizálandó - a négyeshatos villamossal közlekednek a városban (ezzel akár azt is vállalva, hogy esetleg egy hajléktalan után foglaljanak el egy kétes tisztaságú ülőhelyet), ahelyett, hogy a luxusautóikkal járnák az utcákat, biztonságosan és higiénikusan elszigetelve magukat a szegényebb rétegektől.
Sőt, ezzel a pórnép közé vegyüléssel tulajdonképpen egy még kellemetlenebb, már-már frusztráló kockázatot is vállalnak, és úgy érzem, ez tovább fokozza tiszteletemet: azt vállalják ugyanis, hogy a kevésbé hozzáértőkben felmerül, hogy táskájuk nem valódi, hanem az eBay-en vagy egy aluljáróban bugázták, és nem az ökológiai lábnyom eszméje vagy a kötöttpályás tömegközlekedési eszközök iránti gyermeki rajongás miatt utaznak villamoson, hanem pusztán kényszerből.

Komolyra fordítva a szót: vettem egy Eastpak táskát. Barátnőm találta nekem a táskaboltban egy ketrecbe hajítva, ahol a leárazott táskák vártak szomorúan és összezsúfolva új gazdáikra. Ott várt rám ez a viharkék Eastpak táska, 10.000 Ft-ról 5.000 Ft-ra leárazva, de így leárazottan is tartva a 30 éves garanciát (furcsa ebbe belegondolni, hogy csaknem hatvan éves leszek, amikor lejár a táskám garanciája). Eszembe jutott egy régi reklám is, amit a 90-es évek közepén sugároztak egy zenecsatornán: a srác ment a sivatagban, aztán szomjanhalt, majd pedig a csontváza fölött fújta a szél a homokot, de a hátán az Eastpak hátizsák még mindig újszerű állapotban volt.