2010. január 31., vasárnap

Az én Combray-m

Nem túlzás azt mondanom, hogy a végtelen kukoricaföldet mintegy űrbázisként meghódító pusztaszabolcsi, Sport utcai lakótelep az én Combray-m, vagy Macondóm a Száz év magányból. Itt jegyzem meg, hogy nagyra becsülöm mind Proust, mind pedig García Márquez művészetét, ugyanakkor műveik komoly hiányosságának érzem - már amennyire eddigi olvasmányaimmal sikerült átfésülnöm írásaikat -, hogy a hintáról mint olyanról még csak említést sem tesznek. Pedig a gyermek Proust - teázgatás, tortaevés helyett vagy mellett - igazán hintázhatott volna Swannék lányával, Gilberte-tel; és Melchiades, a tudós cigány is beavathatta volna Macondó lakóit, élükön a Buendíákkal a hinta csodájába is, ha már az alkímiával, a távcsővel és a mágneses delejjel megismertette őket.

Az eltűnt hangulat nyomában

Visszaemlékezve a pusztaszabolcsi hintára, és kutatni próbálva varázslatának mibenlétét, visszafejteni titkos receptúráját, sokszor megfogható, mérhető dolgokban próbálom keresni a választ: időben és földrajzi koordinátákban. S bár nem állítom, hogy a 80-as évek vége és egy Fejér megyei nagyközség kukoricaföldből előbújt, két háztömbnyi lakótelepe nem rendelkezik már önmagában is - hát még így összevegyítve - némi mágiával, a válasz sokkal kevésbé megragadható és számokba, adatokba önthető egy naptár lapjainál vagy pusztaszabolcsi postai címeknél.
A varázslat ugyanis a hangulatban van. Azoknak a pillanatoknak a hangulatában, amikor ott hintáztam öt-, hat- és hétévesen, harmatos reggeleken vagy épp aranyló naplementékben. Azt ugyan nem tudom eldönteni, súlyozni, hogy ezeknek a valódi, ott és akkor pillanatoknak a hangulata bír nagyobb jelentőséggel, vagy pedig az azóta ezekhez az emlékekhez kristályként tapadt visszatérő, idilli álmoké és gondolatoké, de a kulcsot, a kiindulópontot mindenképpen ezek a hintázások jelentik, a virágárus bódé mögött; a hinta kattogása közben szőtt gyermeki tervekkel, ábrándokkal, melyek legalább olyan könnyedséggel és lendülettel szálltak - valahol a homlokom mögött vagy mellkasomban érezve őket, esetleg egy könyv képeiként (majd később szavaiként) látván magam előtt -, mint ahogy magam repültem a nyikorgó hintában.

2010. január 28., csütörtök

Az ablak

Egy nagyvárosban utazva és a jármű ablakából szemlélődve, az addig ismeretlen utcák és terek értelmemben még feltérképezetlen, esti fényekkel csipkézett kősivataga után egy már ismert hely, épület oázisának megpillantása olyasmi érzetet kelt bennem, mint amikor egy korábban még nem olvasott, híres regényben egy gyakran idézett mondathoz érkezem. És ezzel a párás ablakra vagy a könyv sorára vetett felismerő, üdvözlő pillantással azonnal otthonosan kezdem magam érezni, kapaszkodót találok a világ - vagy legalábbis egy város vagy egy írói életmű - megismerésének sziklafalán, e szinte végtelen sziklafalon, melyet sosem hódíthatunk meg teljesen, nem birtokolhatunk, csak átérezhetjük hatalmát és - ha nem is a világegyetemhez, de saját életünkhöz viszonyított - méltóságteljes múlhatatlanságát.

2010. január 25., hétfő

A pusztaszabolcsi hinta

Csaknem negyedszázaddal ezelőtt, még a rendszerváltás előtti években (amikor természetesen még nem lehetett tudni, hogy a rendszerváltás előtt járunk, tán még maga a szó is jóformán ismeretlen volt, főleg a hozzám hasonló óvodások, majd első osztályos tanulók körében); időben nem messze, távolságban viszont szerencsére úgy ezer kilométerre a csernobili atomkatasztrófa helyszínétől, Pusztaszabolcson, a virágárus bódé mögött volt egy hinta.
A község lakótelepének barátságosan alacsony, pár emeletes tömbházai között, a fák alatt bújt meg a hinta, ami számomra a világ közepe volt. Állítólag korábban kukoricaföld volt a helyén, sőt az egész lakótelep helyén, virágárus bódéstul mindenestül, amit nagyon furcsa volt elképzelnem, és óvodás (majd első osztályos) fejemmel az emberiség fejlődésének csodáját láttam abban, hogy a sáros vagy épp a szárazságtól poros, repedésekkel barázdált kukoricaföldből egyszer csak kinő egy boldog lakótelep, a tömbházak földszintjén különféle üzletekkel, például könyvesbolttal (a könyvesboltban pedig a vágyott majd megkapott Hupikék Törpikék képregénnyel), és főképp a hintával az árnyas fák alatt. Hasonló csodával, hogy a sivatagba, rétre, mezőre vagy kukoricásba így betörjön a civilizáció, csak az egyik Babar elefántos mesekönyvben találkoztam, amit édesanyám Franciaországból hozott, és amelyben Babar király és népes köre fővárost épít valahol a semmi közepén, Afrikában.
Kevés testi-lelki pozíció lehet egyébként alkalmasabb a gondolkodásra, mint a hintázás. Szállni fel s alá, hallgatva a hinta megnyugtató, ritmikus nyikorgását-kattogását, érezve a sebesség arcunkba csapó, testünket simogató szelét, és közben a faágakon vagy a távolabbi utcákon, a sétáló embereken és az elsuhanó autókon ugrálni mindenre kíváncsi tekintetünkkel (már amennyire a virágárus bódé takarása engedi persze), vagy épp megpihenni pillantásunkkal a faágak, az utcák, az emberek vagy az autók egy pontján, csak úgy. És gondolkodni. Kisvonatról, építőjátékról, dömperekről, játékkatonákról. Édesanyám szeretetéről, vagy a gimnazista lányokról, akik édesanyám tanítványai voltak, és már a tizenöt éveseket is felnőtt nőknek láttam. Vagy az óvónéniről, aki már tényleg felnőtt nő volt, és különösen vonzó, legalábbis a dadushoz képest. Sőt, talán már az írásról is gondolkodtam akkoriban, nem is sokkal nagyobb naívsággal mint manapság, csaknem negyedszázaddal később (így visszaemlékezve azt hiszem, hogy már akkor írói álmokat dédelgettem, amikor az ábécének még csak néhány betűjét ismertem).
A hinta mellett Pusztaszabolcs másik érdekessége - amelyre csak kicsit később derült fény, Pásztóra költözésünk után - maga a Szabolcs személynév volt, amelyről nem is gondoltam volna akkoriban, hogy értelmes szó (az pedig pláne nem, hogy név), mert az egyik későbbi jóbarátom, Dombos Attila öccse volt az első Szabolcs, akit ismertem.

2010. január 24., vasárnap

Az emlékezés polca

Sokszor úgy tekintek vissza múltamra, emlékeimre, és múltam s emlékeim megszépült díszletei előtt az elmúlt idők szereplőire, s körükben kissé idealizált egykori önmagamra, mintha regényt olvasnék, vagy egy álomra emlékeznék vissza. És mintha szinte mindegy is lenne: valóban megtörtént-e, valóban e test (melynek kezei e sorokat írják) és a benne cipelt lélek (mely most emlékezésre és mondatok farigcsálására bírja önmagát, és írásra e kezeket) volt ott és akkor, vagy csupán álmodtam az egészet, netán egy regény lapjain olvastam.
E kissé holdkórosnak ható hozzáállást a múlthoz (úgy is mondhatnám: annak relativizálását, sőt: tetszőleges átzárójelezését vagy zárójeleinek felbontását) talán gyermek- és ifjúkorom gyakori utazásainak, költözéseinek és iskolaváltásainak köszönhetem. Ezek a környezetváltások engedték meg (amellett, hogy az így elhagyott helyszínek hétköznapiságukból a színes, idilli álmok misztikus dimenziójába emelkedjenek), hogy múltam eseményeit könnyedén fejezetekre, kötetekre bonthassam, majd e köteteket akkor vehessem le az emlékezés polcáról, amikor éppen úgy gondolom, esetleg hagyhassam őket porosodni, következmények nélkül. Aztán - váratlanul - az is megtörténik olykor, hogy egy ilyen kötet leesik a polcról, és kinyílik valahol: például újra gyermekkorom egy kedves helyszínén, visszatérő álmaim színpadának deszkáin járok (ezekre a deszkákra illik inkább a "világot jelentő deszkák" jelző, ezek az álomdeszkák jelentik inkább a valódi, bennünk létező világot, nem is a hús-vér színházak szúette padlói), vagy egy régen látott ismerőssel találkozom az utcán.
Vagy szülővárosomban visszatérve átnézek Lajos barátomhoz, aki életem regényének "Miskolcon laktam, egyetemre jártam" munkacímű kötetének egyik fontos szereplője. Kultuszfilmet vagy könnyed vígjátékot (megengedő vaggyal is élve: kultuszvígjátékot) nézünk, borozgatunk. És rájövök: Lajos él. Vagy online érkezik egy jel, egy bejegyzéshez fűzött hozzászólás alakjában: Dombos Attila élt. Nem csak álmodtam, és nem is egy regényben olvastam. És ha úgy vesszük, még mindig él. Ahogy magam is élek majd még akkor is, amikor már csak múltam cselekedeteivel és szavaival hatok majd a világra. S a hozzám hasonló holdkórosok elmerengenek olykor: tényleg élt, vagy csak álmodtam?

2010. január 21., csütörtök

Számológépes óra és divat

Hogy a számológépes óra és a divat nem feltétlenül egymásnak ellentmondó fogalmak, arra bizonyíték a Paul Frank Industries legújabb kalkulátoros karórája, egyenesen a napfényes Kaliforniából.

2010. január 19., kedd

A reménysugár

Megnyugtató Proust azon bekezdéseit olvasni, melyekben arról ír, hogy írói ambíciói hajnalán mennyire kételkedett saját tehetségében. Az én hasonló gondolataim persze nem jelentenek automatikusan garanciát fényes szépírói jövőmre, de azért Proust sorai reménysugárként világítanak írói énem sötét tudatalattijába. (Aztán az is megeshet, hogy Proust szerénysége és önmarcangoló kétkedése csak a retorikából kölcsönzött eszköz az olvasó szimpátiájának elnyeréséért, és valójában nagyon is tudatában volt zsenialitásának már a kezdetektől - de ez mégsem túl valószínű, hiszen a kétkedésnél mi sem természetesebb, már csak saját példámból kiindulva is; sőt olykor önhitten arra gondolok, hogy a legerősebb kétségek épp a legnagyobbakat mardossák, és igazán magabiztosak csak a középszerűek lehetnek.)

2010. január 13., szerda

Az ember, az állatok és a fekvőtámasz

Tulajdonképpen a fekvőtámasz különbözteti meg az embert az állatoktól. Mert mi jelentené a különbséget, talán az eszközhasználat? Nem, hiszen köztudottan vannak eszközhasználó állatok, például egyes varjak, akik képesek rafináltan köveket, kavicsokat dobálni a táplálékszerzéshez. Netán a fajfenntartástól függetlenedett érzéki örömszerzés? Az sem, hiszen a bonobókra is jellemző ennek számos technikája. Szerintem az embert a fekvőtámasz emeli a bolygónkon élő többi faj fölé, hiszen egyetlen állat sem nyom fekvőtámaszt (a növényekről nem is beszélve), ez kizárólag az emberiség sajátja. Persze elő lehet citálni olyan erőltetett elméleteket, hogy az embert az én- és haláltudat, vagy az absztrakt gondolkodás, esetleg az írásbeliség különbözteti meg, de azért érezzük, hogy ezek elég mondvacsinált választóvonalak. Arról nem is beszélve, hogy egy tudományos alapelv szerint, ha valamire egy egyszerűbb és egy bonyolultabb magyarázat, eszmefuttatás is létezik, akkor az egyszerűbb igazsága sokkal valószínűbb mint a kacifántosabbé - ez az elv is azt támasztja alá, hogy a fekvőtámasz az ember ismérve.

A sztrájk és az antikvárium

Az történt, hogy a Közlekedési Társaság dolgozóinak sztrájkja miatt ritkán járt a Körúton a villamos, ezért a metróról leszállva gyalog folytattam utam hazafelé. Csakhogy szórakozottságomban rossz irányba indultam el. Igaz, ha úgy nézzük, annyira mégsem volt rossz az irány, mert e figyelmetlenségnek köszönhetem, hogy rövid séta után egy antikvárium kirakatára lettem figyelmes. Nem sokat töprengtem, beléptem, és megvettem Az eltűnt idő nyomában második kötetét, a Bimbózó lányok árnyékábant. Csak az üzletből kilépve nyertem vissza tájékozódási képességem és vettem észre, hogy szórakozottságom Ariadné-fonala húzott be az antikváriumba, a véletlen sodrása vetett partra a megsárgult lapú könyvek szigetén.

2010. január 10., vasárnap

Száz év magány II.

A Buendíák macondói házát úgy képzeltem el, mint dédnagymamám devecseri otthonát az Arany János utcában. Ursula szobája dédi keskeny és sötét hálószobájaként jelent meg előttem olvasás közben, a laboratórium pedig, ahol a cigány Melchiades és José Arcadio Buendía merült el tudományaiban és a kísérletezésben, a spájzként. Dédnagymamám spájza, ahonnan egy létra vezetett a padlásra, pókhálóival, hideg és málló falaival (és mert a kísérteties padlás előszobája volt) félelmetes helynek tűnt számomra gyermekkoromban.
Nem csodálkozom, hogy Márquez hőseit a devecseri ház díszletei között láttam magam előtt, hiszen a Buendíák családi fészke éppen úgy épült és romlott az időben, tűnt idillinek vagy elátkozottnak, mint ahogy gyermekkori nyaralásaim, téli és tavaszi szüneteim helyszíne a valóságban és álmaimban.

A Kinizsi Százas és a számok (és a pasaréti lelkész)

A Kinizsi Százas (K100) túrák kapcsán gondolkodtam el újra jobban a számok fogalmán. Valahogy úgy, hogy...
egy túra épp csak arra elegendő, hogy elmondjuk: teljesítettük. Megvolt. Nem éltünk hiába. Nagyjából tudjuk, mit jelent e két bűvös szó, mágikusan összekapcsolva: Kinizsi Százas.
Kettő már kétszer ennyi, és itt végre már többesszámban beszélhetünk a K100-as túráinkról.
A három igaz, hogy csak másfélszer annyi, mint a kettő, de sokkal jobban hangzik, és még meseszám is. Ennyi a magyar igazság. S egy régi ismerősöm, a pasaréti lelkész is háromszor teljesítette a K100-at, így akinek ez szintén sikerül, bátran elmondhatja, hogy "annyiszor teljesítettem a Kinizsi Százast, mint a pasaréti lelkész". Jelenleg itt tartok én is.
A négy végre (az egy után) újra nem prímszám, olyannyira nem, hogy a kettőnek a négyzete. Itt már elmondható, hogy "többször teljesítettem a Kinizsi Százast, mint a pasaréti lelkész".
Az öt... sokkal jobban cseng, mint eddig bármelyik. Bizonyítványba írva: jeles, nem véletlenül. Tíznek a fele. Jubileum. Még a négynél is több, pedig már az is a kettő négyzete.
Hat: elhagytuk az ötöt, így senki nem mondhatja, hogy sznob módon csak az ötre, a jubileumra hajtottunk, s aztán hagytuk az egészet a fenébe. Ráadásul hat jelvény birtokában már az is elmondható, hogy "kétszer annyiszor teljesítettem a Kinizsi Százast, mint a pasaréti lelkész". Pedig azért régi ismerősöm, a pasaréti református lelkipásztor is letett valamit az asztalra a hárommal.
A hét ismét egy szép meseszám. A hét törpe, a hétfejű sárkány... És egy naptári hét is pont ennyi napot ölel át.
A nyolc már kettőnek a köbe, ami azért nem semmi, és még a meseszép hetesnél is több.
A kilenc... a három négyzete. Majdnem tíz. Itt elmondható az, hogy "annyiszor teljesítettem, hogy ha gyököt vonnánk belőle, akkor is megkapnánk a pasaréti lelkész túráinak a számát", vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy "annyiszor gyalogoltam végig a Kinizsi Százast, mintha a pasaréti lelkész minden teljesített túrájára annyi túra jutna, amennyit teljesített".
A tíz az első kétjegyű szám a sorban, az öt duplája, elismerésre méltó jubileum, akár már életmű is lehetne.
A tizenegy végre egy új prím a hét után. És mutatja, hogy még a tízzel sem értük be, nem álltunk meg ott büszkén, a dicsőségtől kótyagos fejjel, hanem még magasabb célok felé emeltük tekintetünket.
Ó, a tizenkettő... meseszám. Ennyi hónap van egy évben, és az óra számlapja is ennyi részre van osztva. Olyan, mintha a kettőt négyzetre emelnénk (pedig azért a kettő sem lebecsülendő, hiszen többszörös teljesítést jelent), és aztán beszoroznánk a pasaréti lelkész...
És így tovább.

Gyűjtögető életmód

Szeretek gyűjtögetni. Tárgyakra vagy elvont dolgokra vágyakozni és várakozni, megszerezni és rendszerezni, és ezzel a gyűjtők sajátos, elvarázsolt lelkiállapotába kerülni.
Régebben inkább konkrét tárgyakat gyűjtöttem (mint Stefan Zweig a kéziratokat, vagy Lajos cimborám a Zippo öngyújtókat), furcsa szenvedély ébredt bennem az üdítőitalos fémdobozok iránt, mely hóborttal öcsémet is megfertőztem, és gyűjtöttük, katalogizáltuk hosszú éveken át az üdítős dobozainkat. Valahol még mindig lobog ez a láng, bár azóta az újabb gyűjtőlázak tüzei eléggé elszívták tőle az oxigént.
Ezek az újabb lázaim már elvontabbak, bár időnként tárgyiasulnak, mint például a Kinizsi Százas teljesítménytúráért kapott apró jelvény, amiből eddig hármat gyűjtöttem össze. Ha hosszú és sokáig teljes életem lesz, akár ötvenet is megszerezhetek majd (amennyiben egy évben sem mulasztom el a száz kilométeres túrát, akkor 76 éves koromban büszkélkedhetek majd ötven kirándulás kissé már összemosódó és homályos, de boldog emlékével, és ötven ilyen zománcfestett, ovális jelvénnyel).
Aztán ott van a Balaton-átúszás, amit eddig négyszer teljesítettem, így ezen a nyáron már az ötödik, jubileumi lubickolás vár rám. Ez is majdnem olyan fontos számomra, mint a Kinizsi Százas gyalogtúra, így ha véletlenül egy napra esnének, komoly dilemmát jelentene, hogy melyiken vegyek részt (szerencsére ez nem fordulhat elő, hiszen a K100 hagyományosan május végén van, a Balaton-átúszás pedig júliusban vagy augusztusban).
Gyűjtöm a fekvőtámaszokat is. Egyelőre a száz fekvőtámaszt tűztem ki célként magam elé. Gyűjtési szempontból az a jó benne, hogy nem csak egy májusi hétvégén vagy egy forró nyári napon van, szóval nem csupán évente egyszer, hanem bármikor. És még csak ki sem kell hozzá lépni a lakásból - ami nem mindig feltétlenül előny, hiszen a Kinizsi Százast például elég unalmas lenne otthon lesétálni, fel-alá járkálva egyik szobából a másikba. Egyszer olyasféleképp fogalmaztam meg magamban, hogy a fekvőtámasz az "akaraterő diadala". Először is le kell küzdenünk saját lustaságunkat, hogy egyáltalán hozzáfogjunk, és felvegyük a misszionárius alaphelyzetet a talajon. Egy egyébként a nehezebb, szóval ha már kiugrottunk a fotelből vagy az ágyból és elhatároztuk, hogy megvívjuk a csatát a gravitációval, akkor a legfőbb akadályt már leküzdöttük. Innen már csak pár karhajlítás az egész, és máris egy kicsit formásabb mellizmokkal és tricepsszel folytathatjuk életünket, amely hosszú távon mindenképp az elmúlás felé konvergál, de azért teret enged az ilyen sikereknek. Egy kis akaraterő persze még itt is kell, hogy ne 30 legyen hanem 35, ne 60 hanem 65, de pont ez a szép benne.
Na ézzük gyorsan mit gyűjtök még, mert lassan novellává terebélyesedik ez a bejegyzés (ami mondjuk nem is olyan nagy baj, tekintve hogy milyen régen írtam már - így legalább van mit olvasnotok, kedves gyakran nélkülöző olvasóim). Természetesen gyűjtöm itt a blogomban a bejegyzéseket. Eddig százegynéhánynál tartok. Majdnem ugyanennyit gyűjtöttem már a Pi Blogban is, a legtöbbet pedig, több mint hatszáz posztot a Számológép Blogban szedtem össze.
Azt hiszem, sikerült az eddigi leghosszabb blogbejegyzésem megírnom, így blogposzt-gyűjteményem szép és egyedi darabja született magáról a gyűjtésről mint olyanról. Itt az ideje búcsúznom, és nyomnom pár fekvőtámaszt.

2010. január 2., szombat

Újabb interjúk a Számológép Blogban

Két friss interjú a Számológép Blog hasábjain:
Interjú Thierry Planterose-zal, francia kalkulátor-bloggerrel és online számológép fejlesztővel.
Interjú Sasvári "Angelday" Józseffel, a Plastik.hu gazdájával, HP grafikus számológép tulajdonossal.

Zsidók az alagútban

Egyik éjjel furcsa álmom volt: egyszerű járókelőként vagy munkásként egy metróalagútban sétáltam. Azért gondolom, hogy inkább munkás lehettem és nem veszélyesen kíváncsi járókelő, mert éreztem valami bennfentességet a jelenlétemben, és mintha a ruhám is kék munkásruha lett volna. Éjszakai üzemszünet volt, esetleg egy még épülő vagy éppen ellenkezőleg: egy már nem használt, sorsára hagyott metrószakasz, mert nem közlekedtek szerelvények. Közel egy megállóhoz, merőlegesen egy szűk oldalág nyílt az alagútból, és az oldalágban egy vak, zsidó öregasszony állt. Az állandó félhomálytól vakulhatott meg, de érezte hogy ott vagyok és csodálkozva nézem, mert valahogy értésemre adta, hogy ő zsidó. Egy szegény zsidó, aki sok társához hasonlóan az alagútban tengeti az életét. Ijesztő, horrorfilmbe illő látvány volt, ahogy állt az üreg közepén, szürkés szemmel, és alig érthetően mormolta a szavakat - épp csak a vészjósló zenei aláfestés vagy egy hirtelen zaj hiányzott. A csodálkozásomat is érezhette, mert bizonygatni kezdte, hogy a zsidók többsége hozzá hasonlóan vakon tengődik mélyen a föld alatt, átvitt értelemben és szó szerint is kilátástalanul.
Aztán tovább sétáltam, úgy száz métert, és egy földalatti gyárhoz értem, ahol meg egy elegáns, fodros ruhás francia hölgy készült ellopni valamit. Mintha a gyár falára úgy fejmagasságig, ezerszám ragasztott mosogatószivacsokkal bíbelődött volna a rozsdás gépészeti berendezések és vaskorlátok között.
Sajnos többre nem emlékszem.