2009. október 27., kedd

Combray

Proust Combray-éről olvasva nem a pásztói iskola, hanem a diósgyőri ház jelenik meg mintegy hologramként szemem és a könyv lapjai között, környezeteként pedig egy korábbi társasutazások emlékeiből gyúrt dél-francia kisváros, egyszerűségükben gazdag, szűk utcáival, kövei elegáns szürkeségével, táblás ablakaival. Tehát a diósgyőri házat látom, a verandával és a nagy fakapuval, az udvar felől nézve bizonyos szögből. Swann (aki képzeletemben még nem formálódott konkrét alakká, de magasnak gondolom, ezért ha később azt olvasnám róla, hogy alacsony, át kellene alakítanom ezt az elképzelést) a nagy fakapun át érkezik, ami a dömperem lökhárítóján maradandó és gyógyíthatatlan sérülést okozott, és én abból az irányból szemlélem, ahol úgy négyéves koromban a hároméves K. Andika - egyik első, szerencsére már régen kinőtt erotikus élményem forrásaként, ehe, forrása, szó szerint - a kezembe pisilt.

2009. október 20., kedd

Csak egy mondat

Hrabal egyik regénye, a Táncórák idősebbeknek és haladóknak állítólag egyetlen mondatból áll, no nem egy pár szavas, csepp mondatocskából, hanem egy gigantikus mondatfolyamból, ami oldalak százain át kanyarog, hömpölyög - nem tudom pontosan hány oldalon át, az oldalak százai csak becslés volt -, így ha olvasás közben megzavarnak, nyugodtan és füllentés nélkül azt lehet felelni, hogy "várj, csak ezt a mondatot elolvasom még, ennyit igazán várhatsz", majd a beleegyező "jó, de tényleg csak azt az egy mondatot" után még órákig, esetleg napokig olvashatunk - itt kérlek meg, Kedves Olvasóm, hogy te se hagyj itt engem mondat közben, igazán nem lenne illendő, platófázis közben sem szokás szakítani, persze túlzás körmondatom a gyönyörhöz hasonlítani, bármily buján és lüktetve hempelyeg -, szóval alkothatók folyami méretű mondatok, egyetlen mondatnyi regények, vagy akár regényciklusok, ez is amolyan Kolombusz tojása dolog, magam sem gondoltam volna, de aztán hallottam Hrabal regényéről - Hraballal rokonok vagyunk abból a szempontból, hogy az én pályám is elég kalandosan alakult eddig, utcasepréstől a vasúti kocsik össze- és szétkapcsolásán át igen sok mindennel foglalkoztam már, még hobbiasztalos is voltam, hónapokig a bútorterveimen fantáziáltam, mint Hans Castorp Madame Chauchat-ról; emlékszem, még a szeméttömörítő gép mellett is, a gyorsétterem boltíves, csótányjárta, szennyvízáztatta pincéjében - mindenki azzal dicsekszik, amivel tud, na, felügyelőbizottsági vagy vezérigazgatói emlékeim egyelőre nincsenek, de proletár önérzetem azt mondja: inkább legyek becsületes utcaseprő, az legalább munka -, szóval tömörítettem a szendvicses dobozokat és az üdítőitalos papírpoharakat, s közben a fiókos, polcokkal kiegészített íróasztalom terveit finomítottam; akkor csak az íróasztalra gondoltam, írásra még nem - suta befejezés, de most tényleg le kell tennem.

2009. október 19., hétfő

Ami fontos

Meg kell jegyeznem, hogy blogom nem a fontos dolgokról szól. Mi alapján választja ki elmém, hogy miről írok vagy épp miről nem? Ennek paramétereivel, folyamatával magam sem vagyok tisztában. De nem valamiféle hétköznapi értelemben vett fontosság dönt. Írtam például hörcsögeink tragédiájáról, de nem írtam nagymamám elvesztéséről. Írtam egy metrókocsi világításának meghibásodásáról, de nem írtam életem legfinomabb és legtöbb szeretettel készült születésnapi tortájáról, amivel Kedvesem lepett meg. (Öcsémről is alig, nyomokban írtam még - és tessék, ez a mondat is zárójelben van, tényleg lehetnék figyelmesebb -, pedig életem egyik meghatározó szereplője, ahogy Lajoson vagy Dombos Attilán kívül sem írtam még a barátaimról.) Még csak azt sem mondhatom, hogy blogom motívumai, gondolatai a valós, hús-vér-napsütés-eső-szmog-íróasztal hétköznapjaimat is akkora súllyal, térfogattal töltik ki. A blogom a blogom, hozzám tartozik, de nem (teljesen) én vagyok. Mint mondjuk a köldökömbe bújt apró anyajegy: időnként eszembe jut, határozottan testi valóm része, de túlzás azt állítani, hogy én lennék.
Mindez nem azt jelenti, hogy nem szerepelnek valóban fontos dolgok is a bejegyzésekbe csomagolva, vagy hogy szándákosan emelek ki vagy hallgatok el dolgokat - ez egy tudattalan, megfejthetetlen és önző, kevéssé befolyásolható szelekció, vagyis: egyszerűen így írok, és kész.

Hangulatos utazás a város alatt

A metrókocsiban (szokásom szerint a szerelvény utolsó kocsijába szálltam; no nem babonából, rögeszméből vagy valamiféle autisztikus okból, egyszerűen így esik a legközelebb a kijárat a célállomáson) alig volt világítás. Valami meghibásodhatott, így csak két neoncső halványan pislákoló fénye próbálta megvilágítani az utasteret. Félhomály volt, és ez hangulatossá tette a máskor hétköznapi utazást a város alatt. Eszembe jutott a visszatérő metrós álmom is. Viszont így nem tudtam tovább olvasni Az eltűnt idő nyomábant, amibe a Vörös és fekete kiolvasása után fogtam.

2009. október 17., szombat

A pasaréti lelkész és a Kinizsi Százas

Ahogy Miskolc felé szaladt velem a vonat, és időnként a könyvből fepillantva a szomszéd vágány elmosódva tovapergő talpfáit (betonaljait), a könnyed tánccal összefonódó vagy épp szétváló sínszálakat vagy a távolabbi tájat néztem, szóval ahogy utaztam Miskolc felé, kiolvastam a Vörös és feketét. Fordulatosak voltak az utolsó fejezetek, nem erre a bejezésre számítottam - bár igazából keveset törtem a fejem előre a regény végén.
Amikor nem a táj és a könyv kötött le, eszembe jutott egy régi ismerősöm, ismerőseim között az egyetlen, aki K100 teljesítő - tőle hallottam először erről a kihívásról, nagyon régen, amikor még nem is gondoltam volna, hogy egyszer számomra is ennyire fontos lesz egy ilyen hiú és józan ésszel kissé értelmetlen cél. Ha jövőre is sikerül csaknem egy teljes napot, és ezalatt a csaknem teljes nap alatt száz kilométert gyalogolnom (és ezzel negyedszer is teljesítenem a Kinizsi Százast), akkor ebből a szempontból túlteszek majd régi ismerősömön, a pasaréti lelkészen. Cs. M., a pasaréti lelkész ugyanis háromszor járta végig a távot, ahogy eddig én is. Várom a jövő májust, az új tavaszt és az új túrát.
A napokban a Mount Everest hőseiről is olvastam, elkezdett foglalkoztatni a világ teteje. Oxigénhiányban, hóban-fagyban a sziklákra kapaszkodni, oda, ahol többmillió emberből egy járt... Értelmetlensége és kockázata ellenére - illetve dehogy ellenére, épp azért - van benne valami csodálatosan felemelő.

2009. október 15., csütörtök

Mégsem vagyok Diogenész

Mégsem vagyok Diogenész: pár nappal ezelőtt nem tudtam ellenállni egy NY baseball sapkának. Fekete, a homloka szürke-fekete "kárómintás", rajta fehér szegélyű, fekete NY logóval - sildjének széle pedig vékony fehér vonallal hullámzik rajta végig.
Ha már őszinteség, legyen teljes: egy világosabb, fehér alapon fekete mintás NY sapkát sem tudtam a sportáruházban hagyni. De most egy ideig nem veszek újabbat (főképp, hogy a maratoni váltón is kaptam egyet emlékbe - igaz, nem egy haute couture, de kedves emlék).

2009. október 13., kedd

Zserbó, a cuki gigolo

Gombszemű, bóbitás kosondend kuzinunk a keresztségben a Zserbó nevet kapta (no nem a városi legendából ismert, Vörösmarty téri Gerbeaud cukrászdáról és étteremről, hanem a csokis-diós-lekváros süteményről).
A napokban építünk neki egy kis faházat, ahol kedvére elbújhat és elmélkedhet a világ dolgain (először a Bátor névre is gondoltam, mert a legkisebb zajra is az átmeneti óvóhelyként szolgáló cipősdobozba menekül - ezen lábbelisdoboz helyett kapja majd imaginárius tervező- és kivitelezőirodánk ajándékát, a könnyűszerkezetes faházat).

2009. október 10., szombat

Diogenész órája

Vettem egy új karórát, mert elődjének megnőtt az étvágya: már negyedévente követelte a friss gombelemet, míg korábban akár két évig is képes volt beosztani egyet. Vásárlási szándékom megerősítést nyert a maratoni váltón kapott kuponnal, amely kétezer forint kedvezményt helyezett kilátásba a Timex márkájú időmérőket árusító üzletekben. Oké, nem egy Breitling vagy egy Tag Heuer (sőt, a legolcsóbb modellt választottam, így százalékos mértékben is sikerült maximalizálnom a kétezer forintos kedvezményt), de van rajta stopper, ami jól jön futásnál, és még a dátumot is mutatja, bibibííí. (Most eszembe jut egyik haverom régi sztorija, amikor a buszon egy utastársa rácsodálkozott a hókotrógépre: "Dik mán, toli és sózi a havat!" Egyszerű, kétmondatos történet - a havas miskolci utcával, a narancssárga hókotróval és a busz párás ablakával.)

2009. október 8., csütörtök

Álom a filmes szekerekről és Dombos Attiláról

Este levert voltam, rázott a hideg. Aztán elaludtam, és furcsa álmokat hozott a lázas éjszaka.
Árnyas erdőben jártam. Magas fák között kanyargott le a hegyről a mély keréknyomú, poros szekérút. Nem egyedül voltam, egy egész csapattal jöttem lefelé a szekérúton: egykori osztálytársakkal és néhány ismeretlennel. Szóval amolyan erdei osztálykirándulás hangulata volt az álmomnak; viszont az osztálytársak nem egy konkrét osztály diákjai voltak, hanem több volt iskolámból keveredtek össze. Akit határozottan felismertem: a mindig vicces és jólelkű K. Máté. Tehát ereszkedtünk lefelé a földúton, osztálytársak, néhány ismeretlen, és a filmes szekerek. A filmes szekerek mintha forgatásra vagy forgatásról igyekeztek volna, és emberi irányítás valamint állati erő nélkül jöttek velünk a lejtőn. Egy-egy filmet képviseltek valahogy, kellékekkel és díszdobozos DVD lemezekkel voltak megpakolva (tehát akkor a forgatás mégis jóval korábban volt, no mindegy, most álmodtam először filmes szekerekről, arra sem emlékszem, milyen filmhez kapcsolódott egy-egy ilyen szekér, de nem kifejezetten kosztümös filmekhez vagy westernekhez, hanem inkább olyanokhoz, amelyeknek semmi közük a szekérhez mint közlekedési eszközhöz, úgy emlékszem).
Tehát gyalogoltunk a szekérúton, K. Máté, a többiek és én, na meg a ló és hajtó nélküli, csak a mély keréknyom által vezetett szekerek, megpakolva filmes kellékekkel és díszdobozos DVD lemezekkel, meg még tán filmplakátokkal is (mozirajongó Lajos barátomnak biztosan tetszettek volna ezek a különös járművek és kultikus szállítmányuk; Lajos mintha nem lett volna a társaságban). Aztán egyszer csak elszabadultak a szekerek - ami nem is csoda, hiszen irányítás és fékezés nélkül gurultak a lejtőn, inkább az a csoda, hogy addig komótosan jöttek, és nem szabadultak el már korábban -, és mi alig tudtunk kitérni a hirtelen felgyorsuló és recsegve-nyikorogva száguldó szekerek elől. Az elszabadult járművek le is tértek az addig hűen és megfontoltan követett útról, és a fák között robogtak, amíg aztán egy fatörzs vagy egy bucka útjukat nem állta. A vicces és jólelkű K. Mátét felvidította a jelenet, gyalogos osztályunk és a néhány ismeretlen ügyes kitérése a szekerek elől, majd a széttört kocsik porfelhős, kaszkadőrjelenetbe illő látványa.
Ahogy álmomban tovább sétáltunk az árnyas erdőben (immár a filmes szekerek nélkül), a blogomra gondoltam, és arra, hogy majd írok egy bejegyzést Dombos Attiláról.
Dombos Attila a pásztói általános iskolában volt osztálytársam, 2. és 4. osztály között - azért csak abban a három évben, mert másodikos koromban költöztünk Pásztóra, aztán negyedik után már tovább is költöztünk onnan.
Dombos Attila meghalt, tizennyolc éves korában, leukémiában. Ő az egyetlen (volt) osztálytársam, akiről tudom, hogy meghalt. Sokat bicikliztünk, játszottunk 2. és 4. osztály között - főleg inkább 3. és 4. körül, mert másodikban még nem voltunk annyira jóban. Náluk láttam először pornóújságot és a Predátor c. schwarzeneggeres sci-fi akciófilmet. Volt macskájuk is, de már nem emlékszem a nevére. Játékautókat csereberéltünk. A patakparton a szerelmeinkről beszélgettünk és szerelmesleveleket fogalmaztunk. Aztán tizenöt éves korunkban még egyszer találkoztunk, amikor újra Pásztón jártam, és ellátogattam hozzá a város szélére. Guns N' Roses-t hallgatott az új hifijén, és rendetlenség volt a szobájában. Jó volt újra látni.

2009. október 7., szerda

Az első nyújtózkodás Airmax szigetén

Olvassuk tovább Bröton naplóját:
"Lehorgonyoztam a Horatius 42-t, fecskére vetkőztem, majd a létrán a vízbe ereszkedtem. Az öböl vize langyos volt, tízet sem kellett tempóznom és partot értem. A keskeny, finom szemcséjű föveny szinte olyan volt, mint a porcukor. 'Hahó' - kiáltottam, de csak távoli madárcsicsergés válaszolt. 'Egy kicsit nyújtózkodok itt a parton, aztán visszaúszok, és a gumicsónakkal idehozom a túlélőbőröndömet, a szerszámosládámat és a ruháshordómat' - gondoltam."

Betegen az ágyban

De La Mole márki is a pásztói iskolában lakik. Olvasok, a regény felénél tartok. Beteg vagyok. Hatott az orrcsepp, kifújom az orrom. Julien Sorel már a párizsi szalon vendége, de La Mole márki házában, ami a pásztói Gárdonyi Géza Általános Iskola épületeként jelenik meg előttem. Beteg vagyok; olvasok, írok. Talán rajzolni is fogok. Mint gyermekkoromban, amikor betegen feküdtem otthon. A maratoni váltón betegedhettem meg. Túl hideg volt a frissítő, amit ittam. A táv is sok volt. Egy szigetkörhöz vagyok szokva. Jövőre jobb formába kell hoznom magam. Hatott az orrcsepp, máris sokkal könnyebb a levegővétel. Barátnőm bundáskenyeret készít. Egyszerre jó és rossz betegnek lenni. Mint a hidegrázás, az is egyszerre kellemetlen és kéjes. Bár most nem fázom. Inkább nem írok tovább, pihenek.

2009. október 6., kedd

A futás elméletéről I. - A megállás

Most mondta a rádió, hogy futás előtt be kell melegíteni; valamint hogy nem szabad rögtön abbahagyni a futást, hanem fokozatosan kell lelassítani. Hát még szép. Ha valaki rohan, rohan, aztán egyszer csak hirtelen abbahagyja a futást, vigyázzba vágja magát, vagy megpróbál felvenni valamilyen "pihenj" testhelyzetet, hát úgy elvágódik a földön, hogy még a kezét-lábát is eltörheti (hacsak nem narancssárga ruhás Shaolin harcos, mert akkor a megfelelő eséstechnika birtokában sérülés nélkül megvalósíthatja a látványos megállást).

2009. október 5., hétfő

Bontott tégla

Amikor magam is rádöbbenek, hogy írásom unalmas és értéktelen is lehet, akkor az "újrahasznosítás" gondolatával bíztatom magam. Hogy majd egyszer, ha évek múlva tehetségesebben ébredek fel, és a napsugarak fénnyel és ihlettel világítják meg az íróasztalom, korábbi írásaimból, ebből az összetákolt épületből, ennek elemeiből felépíthetek valami sokkal nagyszerűbbet. Ahogy egy barátságtalan, ócska viskó téglái és gerendái is újjászülethetnek és megszépülhetnek egy otthonos, kellemes ház részeiként.
Erre a kekeckedő olvasó mondhatja, hogy mindenből azért nem építhető vár. Mire én azt felelem, hogy sok olyan dologból is építhető vár, amiből nem is gondolná az ember. És ha nem is tartom olyan nagyra jelenlegi képességiemet, azért reménykedem benne, hogy pár rusztikus tégla és néhány kevésbé korhadt gerenda kinyerhető majd ezekből a próbálkozásokból is.

2009. október 4., vasárnap

Első stafétafutásom

Tegnap lefutottam a maratoni staféta rám jutó 11 kilométerét (végül a Lánchíd budai hídfőjének környékéről kellett egy Budafoki úti kitérő után a Lágymányosi hídhoz futnom). Apró malőrrel indult a dolog, mivel pár perc késéssel értem a váltóhelyre, ráadásul az első néhány ruganyos lépést rossz, vagyis az ellenkező irányba tettem (természetesen csak azért, hogy jobb kedvre derítsem a futótársaimat és a közönséget - na jó, valójában azért, mert szórakozott vagyok; de hát ez már akkor is előfordult velem, amikor betépve autóverseny-szimulátoroztam; sőt, egyszer a lefelé tartó mozgólépcsőn akartam felmenni, amit aztán szórakozott botladozás követett, öcsém fel is idézte a tréfás jelenetet egy ideig). Mivel egy szigetkörhöz vagyok szokva, az utolsó kilométereken már nem voltam makulátlanul fitt és friss, de Kedvesem "Hajrá Sanyi!" kiáltása erőt adott a célegyenesben is.

2009. október 3., szombat

Megérkezés a szigetre

Bröton így írt a szigetre érkezés reggeléről:
"Egy zökkenésre ébredtem. Aztán a másik oldalamra fordulva visszaaludtam; az éjszakai vihar kifárasztott. Amikor újra felébredtem, és kinéztem a kajüt ablakán, a végtelen víz helyett buja növényzetet láttam. Annyira meglepődtem, hogy a mentateámat is kiöntöttem (és még a bögrém is eltört). Kimentem a fedélzetre, és valóban: egy árnyas öbölben voltam, és a tenger zúgására madarak feleltek csicseregve. - Ha szerencsém van, ez egy lakatlan sziget - gondoltam magamban."

Futás holnap

Kedves blogom, kedves olvasók, holnap gondoljatok rám, mert életem első váltófutásán veszek majd részt (a Pázmány Péter sétánytól kell majd eljutnom a Roosevelt térig). Elég szórakozott vagyok, a szemem sem túl jó, de azért remélem, hogy megtalálom majd a váltótársaimat. No majd holnap kiderül. Ma futottam egy kört a Margitszigeten, de holnap kétszer ennyi vár rám.

2009. október 2., péntek

Regényírás - tennivalók és ötletek (to do list)

- Belenézni egy hipermarketben egy vitorlásos magazinba.
- Nevet adni a vitorlásnak.
- Újra elolvasni a Könyves Mendelt, és részletesebben megírni a kávéházas részt.
- Újra elolvasni a Robinson Crusoe-t.
- A pornórendező neve legyen mondjuk Kovátsovits Ubul (vagy ahogy a szakmában hívják: Koviubi).
- Koviubi progresszív hozzáállása a rendezéshez.
- Kertész Gézáról (Kergéről) bővebben.
- Elnevezni az irodalmi díjat, amit Bröton kapott.
- Airmax szigetét megtervezni, lerajzolni. Hegyek, barlangok, stb. Az öböl, ahová a vihar után sodródik.

2009. október 1., csütörtök

A dömper (és hogy merre van Miskolc)

Pusztaszabolcson, az óvoda folyosóján próbáltam elképzelni, hogy merre lehet Miskolc. Illetve nem, ez így nem igaz. Határozottan úgy képzeltem, hogy a folyosó vége felé van, ahol az udvarra nyílik az ajtó. Jó volt Miskolcra gondolni. Az óvodában lenni pedig rossz volt, főleg azért, mert aludni kellett délután. Én sosem voltam álmos, mégis aludni kellett, de legalábbis lehunyt szemmel csendben lenni - az óvónéni (akibe szerelmes voltam) és a drabális dadus szigorúan őrködtek a csend felett. Miskolc, a távoli város Kati nénit jelentette, nagymamám nővérét. Szerettem Kati nénit (persze nem úgy mint az óvónénit). Jó volt rá gondolni, és a dömperre, amit majd megvesz nekem. Az óvodában is volt dömper; egyik unokatestvéremnek is volt; de a saját dömper, az az igazi. A kerek lámpás. Mintha arca lett volna; lényként gondoltam rá. Meg is kaptam, egy diósgyőri játékboltban, ami azóta kocsmaként üzemel. Elszomorodtam, amikor aztán megismerkedésünk első napjaiban, heves dömpertologatás közben a kertkapunak ütközött, és letört egy kis darab a lökhárítójából. Beletelt egy kis időbe, amíg megtanultam elfogadni sérült lökhárítóval.