2010. március 31., szerda

A kultúrház

A kihalt, sorsukra hagyott és lassú pusztulásra ítélt helyek - mint például Pripjaty, a detroit-i Központi Pályaudvar vagy Hashima szigete a japán partoknál - iránti már-már tvrtkói érdeklődésem tán több egyszerű kíváncsiságnál, és valahol a devecseri kultúrház emlékképénél gyökerezik.
A kultúrház az Arany János és a Hunyadi János utca sarkán állt, közvetlenül dédnagymamám háza mellett, és már gyermekkoromban is egy omladozó, elhagyott épület volt. Magas, mindig csukott ajtajával, előtte néhány guanólepte lépcsőfokával és sötét ablakaival Norman Bates házához hasonló misztikus és kísérteties hangulatot árasztott. A pusztulás kórsága aztán évekkel később dédi házára is átterjedt - főleg miután dédnagymamám, mint a ház lelke és "immunrendszere" már nem védelmezte meg többé az idő és a természet falánk vasfogaitól. Egy időben, az 1990-es években, amikor Devecsert elérte a "varroda-láz" (melyben lázban volt valami hasonlóság a Száz év magány c. regényben olvasható különféle gazdasági tevékenységekkel), némileg felújították és egy varroda költözött bele, de aztán újra elnéptelenedett.

2010. március 28., vasárnap

Túl az ezredik blogbejegyzésen

Három főbb blogomban már összesen több mint ezer bejegyzés kering a világháló virtuális univerzumában. A legtöbbet, 720 posztot a Számológép Blogba írtam, a Pi Blogba eddig 150-et, ide, a személyes blogomba pedig (amióta ezen a webcímen olvasható) 139-et.

2010. március 24., szerda

Akinek mindenről a pi jut az eszébe

Tudom, könnyen érhet az a vád, hogy mindenről a pi jut az eszembe (ami persze nem teljesen igaz, hiszen van, amiről több szótag is eszembe jut), de ezt a pi alakban pompázó bugyi-masnit megpillantva mindenképpen meg szerettem volna örökíteni a látványt.
A Women'secret fehérneműbolt kirakata jobban szemügyre vehető a Pi Blogban - továbbá egy combharisnyás pi is.
Ezt pedig én rajzoltam: Rubik pi.

2010. március 21., vasárnap

Gondolatok és élmények futás közben

Ahogy kocogtam a Margitszigeten, egyszer csak megelőzött egy lány gyalog, majd egy srác is. Mondtam is magamban, hogy én itt teljesítőképességem határait feszegetve futok kéjes-kellemetlen oxigénhiányos állapotban, ők meg gyalog lehagynak, na szép. Nem tartogatom sokáig a poént, elárulom, hogy csak azért előztek le ám, mert versenygyaloglók voltak, akik olyan fura csípőmozgás közben rendkívül gyorsan szedik a lábukat, gondosan ügyelve arra hogy betartsák a gyaloglás nem túl komplikált, ám szigorú szabályát, azaz hogy ne rugaszkodjanak el a talajtól, hanem mozgásuk minden pillanatában legalább egy talpuk a földön legyen.
Majdnem sikerült egyébként lefutnom a két kört, így van rá esély, hogy formába tudom hozni magam a Vivicittára. Érdekes, hogy a sziget pest felőli oldalán melegem volt a szélcsend miatt, míg a budain kellemes szellő hűsített, ez mintha már többször is így lett volna, lehet hogy van valami földrajzi-meteorológiai magyarázata.
Amikor kezdtem kifulladni, eszembe jutott Terry Fox. Nem adhatom fel, mondtam magamban. Aztán felcsendült az Eye of the Tiger gitárszólója is a fülhallgatómban, na mondom akkor most már aztán tényleg nem adhatom fel, küzdenem kell mint Rocky Balboának.
Aztán láttam a Dunán úszni azt a különös kétéltű buszt is, ami vízen is képes vinni a városnéző turistákat. Erre már nem is mondtam magamban semmit, sőt meg sem lepődtem, mivel már többször is láttam. Már csak egy vízen úszó csuklós busz lepne meg, vagy egy emeletes, ezt a sárgát már megszoktam.
Volt még egy persze sok más élményem és gondolatom is futás közben, de most ennyi jutott eszembe.

2010. március 17., szerda

Futás a szigeten

Tegnap - bár ténylegesen csak a Duna kettéágazó, hömpölygő sávjával elválasztva a nyüzsgő tömegtől, de mégis kiszakadva a város és a hétköznapok forgatagából - újra voltam futni a Margitszigeten, felkészülésképp az idei futószezonra és a május végén esedékes (számomra negyedik) Kinizsi Százasra.

2010. március 12., péntek

Rögtön jövök

Hamarosan jövök. Az elmúlt napokban inkább a Számológép Blogba írtam (például ezt: Calcron tudományos számológépes óra a Playboy magazinban).

2010. március 2., kedd

A világ legszebb helye

Az eltűnt idő nyomában-t olvasva - annak is antikváriumban szerzett, kopottas, fekete védőborítós második kötetét, melyet - ha nem is ezt a konkrét példányt, hanem úgy általában e könyvet, természetesen - édesanyám következetesen "Virágzó lányok árnyékában"-ként emleget, de az alcímben helyesen "bimbózó" és nem "virágzó" szerepel, s e leánykák - például Gilberte - valóban inkább még csak bimbóznak, semmint virágzanak - vagy netán már el is hullajtották volna egykor harmatosan nedves és virgonc szirmaikat (ami nyilván képzavar; ugyanakkor az eredeti francia alcím ismeretében édesanyám nem is téved, mert az "Á l'ombre des jeunes filles en fleur", tehát ott "virágzó" szerepel).
Szóval olvastam, s bár gondolataim az ifjú Proust-tal együtt leszálltak a vonatról Balbecben, de aztán otthagyták őt a templom előtti téren, és elkalandoztak. Először egy kulcsmondat jutott eszembe a Galaxis útikalauz stopposoknak-ból, a "Viszlát, és kösz a halakat!" (bizonyára a közeli tengerről, amely Balbec-től öt mérföldre mossa Balbec-fürdő partjait), majd - valószínűleg a halakról - a Monty Python Az élet értelme c. filmjéből a világ legszebb helye, ahová a pincér elvezet valakit (tán a mesélőt - és vele a nézőt -, már rég láttam). A világ legszebb helye, vagy az élet értelme egy egyszerű farm (ha jól emlékszem), s bár valóban szép, egyértelmű, hogy csak a pincér számára jelent különleges helyet, merthogy ott született. A mesélő (vagy ki) ki is neveti ezért, amin a pincér megsértődik (legalábbis így emlékszem). Nos, ilyesmi hely számomra Pusztaszabolcs az apró tömbházak közötti füves, napsütötte térrel, a hintával és a virágárus bódéval. A legszebb, legkülönlegesebb hely, vagy legalábbis a legszebb és legkülönlegesebb helyek egyike.