2009. december 30., szerda

Fekvőtámasz

A fekvőtámasz az alfa és az omega. Állok a metrón, és érzem, hogy izomfalú vértömlők duzzadnak a karomban és a mellkasomban. Tán nem is a betűvetésre vagyok én predesztinálva, hanem a fekvőtámasz világbajnoki címre. Csak egy kis akaraterő kell és kitartás, gondolom, miközben kívülről az izomtónus, belülről az elszántság feszít, és magam előtt látom a fekvőtámaszok buja szaporodását, megállíthatatlan kamatozását, mely havonta fialja az éves jegybanki alapkamat többszörösét. Ebbe érdemes fektetni, bizony mondom néktek. Írni is már csak megszokásból írok, hisz tudatom nem a mondatok szerkesztésében, hanem a fekvőtámaszokban teljesedik ki.

2009. december 29., kedd

Akik imádják a pi-t

Poszt a Pi Blogban a Kockaéder formációról.
Vagy vegyél inkább Hello Klitty pólót.

Ebben az évben már lehet hogy nem jelentkezem új bejegyzéssel, ezért most kívánok Boldog Új Évet!

2009. december 26., szombat

Száz év magány

Az eltűnt idő nyomában első kötetét letéve végül Gabriel García Márquez Száz év magány című regényével folytattam utam, ezt a különösebb tervezettség nélküli, kissé sors- vagy véletlenszerű irodalmi kalandtúrát, amely egy balatonlellei ágyon kezdődött ez év nyarán, és amelyről nem tudom meddig tart, így azt sem tudom, hol tartok: több van-e még hátra, mint amennyit eddig haladtam, vagy netán fordítva. Nagy hatással van rám Márquez stílusa. Édesanyám szerint, aki valamikor régen olvasta, e stílus neve fantasztikus realizmus, vagy mágikus realizmus; visszakanyarodva Swannhoz: édesanyám még Combray-ben is járt, Proust házában - Combray kisvárosának érdekessége egyébként, hogy Proust ezt csupán kitalált névként ragasztotta gyermekkori emlékeinek színhelyére, de később lakói Az eltűnt idő nyomában tiszteletére átnevezték városukat Combray-re, így nevében is valóságossá vált, izgalmas irodalmi visszacsatolásként.
Szóval hatással van rám, szerintem nagy hatással, már amennyire egy ilyen hatás mérhető vagy hasonlítható - de ha mérhető, akkor is nehézségekbe ütközik ezen öndiagnózis; ráadásul most olvasom - a most itt egyfajta számtani közepe annak, hogy tegnap ilyenkor is olvastam és feltehetően holnap ilyenkor is olvasni fogom, de természetesen ebben a pillanatban nem olvasom -, és ez, hogy most olvasom, szintén megnezíti annak objektív megítélését, hogy mekkora hatással van vagy lesz rám a Száz év magány.

2009. december 17., csütörtök

Swann

Ma kiolvastam Az eltűnt idő nyomában c. regényfolyam első kötetét, a Swann-t. Az utolsó oldalak, melyekről azt hittem, hogy majd Budapest és Miskolc között robogva fogok végigsuhanni betűiken, de végül Újpest központ és Ferenc körút között olvadtak tudatomba, valamitől különösen a hatalmukba kerítettek, és egyfajta non-szexuális, mégis bizsergető izgalmi állapotba hoztak (Bois de Boulogne parkjáról a devecseri kastélypark jutott eszembe, a hozzá kapcsolódó gyermekkori emlékekkel). Tán az utolsó bekezdések kellemes hangulata, vagy inkább e zseniális mű teljes befogadása, illetve maszkulinabban fogalmazva: magamévá tétele keltette ezt az érzetet. Egy antikváriumból megpróbálom megszerezni a következő részt, a Bimbózó lányok árnyékában-t, vagy nekilátok az egyszer már elkezdett Száz év magány olvasásának.

2009. december 15., kedd

2009. december 11., péntek

Oroszlányi séta

A sors, melynek lisztjét most a bürokrácia és a bankok malmai őrölték, ha csak egy délutánra is, de újra életem egy korábbi, gyermekkori időszakának szomorúságában és szegénységében boldog és idilli helyszínére, Oroszlány városába vetett. Jó volt újra az egyszerre kicsi és méltóságteljes, kaszárnyaszerű téglaházak között róni az utcákat, megnézni a sáros szlömnegyed egyik hírhedt, bontásra váró épületét, vagy akár a felújított, s ezzel a ködös, kopott szürkeségbe némi élénk színt keverő otthonokat. Akkor, régebben észre sem vettem - aminek persze az is az oka, hogy még nem volt ilyen összehasonlítási alapom, de ha lett volna, lehet hogy akkor sem tűnt volna fel, hiszen ehhez tán semprun-ösen el kell távolodni időben s térben, és egy tágabb perspektíva szélesebb vásznán szemlélni a dolgokat - szóval fel sem tűnt, hogy mennyire hasonlít Oroszlány belvárosa Wekerle-telepre, vagy Dunakeszi egy régi munkástelepére, vagy még inkább: Aprajafalvára, a Hupikék Törpikékből. Mert a koszos, szegény falakból valami meseszerű hangulat áradt, és az az érzésem támadt, hogy egy új Kafka szükségszerűen Oroszlány szlömnegyedében nevelkedne, de legalábbis egy ott élő író nehezen behozható, már-már tisztességtelen előnyben lenne egy gazdag környék lakójával szemben.

2009. december 8., kedd

Készülő fejezetek a Számológépek Könyvéből

"Texas Instruments számológépekre először talán egy festői és hangulatos, mediterrán észak-olasz kisváros történelmi negyedében, egy apró bolt kirakatában figyeltem fel, a 90-es évek közepén. Ezek voltak az első grafikus számológépek, amiket láttam, és rögtön a hatásuk alá kerültem - bevallom, ez az élmény még az árkádos, boltíves épületek, szűk sikátorok, színpadi díszletnek is beillő szökőkutas, kávéházas, kockaköves terek látványát is elmosta, vagy az is lehet, hogy inkább felerősítette, és a városnézés hangulatát a technika csodáinak bámulatával elegyítve tárolta el emlékezetemben. Számomra e kalkulátorok voltak a világ legcsodálatosabb és legtöbb titkot rejtő szerkezetei, melyek (akkor és ott még olasz lírában mért) drágaságuk és érthetetlen tudományuk miatt is elérhetetlennek tűntek számomra."

"Hewlett-Packard számológépekkel először tizenéves koromban, 1996 vagy 1997 nyarán találkoztam Franciaországban, Dijonban, a Galeries Lafayette áruházban. Forró, napfényes nyár volt, a szellő középkorias zászlókat lengetett a város sétálóutcái felett, és amikor "szabad program" volt (mert többé-kevésbé kötött keretek között, egy ifjúsági csoporttal nyaraltam), többször is visszatértem a különleges HP grafikus számológépekhez a Galeries Lafayette egyik emeletére, ahogy a Vinteuil-szonáta motívumai is vissza-visszatalálnak Charles Swann fülébe. Amikor kissé ügyetlen, de bátor franciaságommal elkértem az eladónőtől a számológépet, a legegyszerűbb műveleteket sem tudtam rajta elvégezni - az addig számomra teljesen ismeretlen RPN üzemmód, vagyis a "fordított lengyel logika" miatt. Nem boldogultam a fedelén a szinuszfüggvény ívével díszített géppel, de apró gombjainak érintése tán még mindig itt lakik valahol az ujjbegyeimben."

Tovább a Texas Instruments fejezethez
Tovább a Hewlett-Packard fejezethez

2009. december 7., hétfő

Számológépek Könyve

Elkezdtem dolgozni első tudományos munkámon, a Számológépek Könyvén. Íme az első bekezdés:

"Kedves Olvasóm, szeretettel köszöntelek első komolyabb és nagyobb lélegzetű írásom, tudományos munkám, a Számológépek Könyve előszavának első bekezdésében. Bízom benne, hogy időm és kitartásom megengedi, hogy létrehozzam a világháló legrészletesebb (de mégis könnyen emészthető, összefoglaló jellegű) magyar nyelvű "könyvét" a számológépekről. Tudomásom szerint pinanyaltilag még nem létezik ilyen mű. Amennyire pedig tehetségem engedi, megpróbálom olvasmányossá, érdekessé tenni ezt az első pillantásra száraznak tűnő témát. Természetesen ez a szárazság csak látszólagos, hiszen ismert, hogy az oly egzakt matematikában a minden jele a szoknyás terpesz, vagy ahogy a franciák mondják: 'jambes écartés en jupe', és ez nyilván nem véletlen."

2009. december 3., csütörtök

Goldenblog 2009

Amolyan olcsónak ható és tán nem is oly fontos dolog (mint Stendhal korának francia aktuálpolitikája, amely miatt - hogy kénytelen könyvébe keverni - egy helyütt kiszól regényéből az olvasóhoz és szabadkozik), de az imént nézelődtem és felfedeztem, hogy a Számológép Blog a legjobb 55 informatikai blog közé került a Goldenblog 2009 versenyen (a kategória 600 nevezettjéből, a zsebszámológép szubkultúra egyedüli képviselőjeként). Valahogy ez eddig elkerülte a figyelmem, no de nem baj, most itt a késleltetett boldogság. Akkor még mosolygós, perzselő nyár volt, most meg ködbe burkolózott őszies tél van, mely lassan már a karácsony fahéjas, csillagszórós illatával és hangulatával kecsegtet; akkor még A vidéki orvos c. regényt olvastam, most pedig, sok oldallal, fejezettel, olvasási helyszínnel és testhelyzettel később Az eltűnt idő nyomábant. És azóta Kalkulátorisztán földjén is sok új bejegyzés termett.

2009. november 26., csütörtök

Nagyapám a diszkóban

Régebben, amikor egy-egy hétvégi éjszakán megfordultam zenés-táncos helyeken, a fényektől, a muzsikától, a vidám tömegtől, egy kis alkoholtól, meg ettől az egésztől együtt, ami sokkal több, mint ezek az alkotóelemek egyszerűen összeadva, mert a képletbe valahol szorzók is kerülnek; nevezzük ezt az egészet, ezt az eredményt az éjszaka hangulatának - szóval az éjszaka hangulatától megrészegülten olykor arra gondoltam, hogy mi lenne, ha itt lenne nagyapám. Milyen lenne nagyapám az éjszakában. Elképzeltem, ahogy Karcsi papa támaszkodik egy korlátnál, vagy ropja a vonagló tömegben, miközben a táncoló masszát pásztázva cikáznak, villognak a fények, együtt pulzálva a zenével. Hol velem azonos korúnak képzeltem, hol pedig továbbindítva őt a nagyapaság felé vezető úton. Mint egy "alternatív valóság", amikor regények, filmek abból indulnak ki, hogy milyen lett volna, ha a második világháborúból a náci Németország kerül ki győztesen, és most ugyanúgy lenne mobiltelefon, internet, funky, vagy épp eletronikus tánczene - ugyannakor nemzetiszocialista személyi kultuszban élnénk; vagy pedig a szocializmus dialadalmaskodott volna a piacgazdaság felett, és Nyugat-Európa elszegényedett országai csatlakoztak volna a Szovjetunióhoz hosszas tárgyalások után, és most azért küzdenének, hogy ők is a rubel-övezet biztonságát élvezhessék. Vagy mint a fantasy-filmek számszeríjjal kombinált lézerfegyverei, évszázados gúnyába oltott űrruhái. Sajnos csak ezeket a méltatlan vagy bizarr példákat találtam (és találom rendre, ha eszembe ötlik ez a kép), de nagyapám elképzelt felbukkanása egy ilyen szórakozóhelyen is egy hasonlóan ellentmondásos, sőt szürreális dolog lett volna.

2009. november 24., kedd

Az elbaszcsizódott fülhallgató

Elbaszcsizódott a telefonom fülhallgatója. Így stílustól függetlenül minden muzsika egyfajta fémes, karcos, disztorziós remixként jön ki belőle. Aztán hol kiesik a magas, hol eltompul a mély, a vokál is mintha egy bezárt szobából vagy egy vakondtúrásból szűrődne ki. Az énekesnő, Oceana Cry cry c. dalához sem Dj Robee tolja hozzá a legtöbb pluszt és kreatív újragondolást, hanem a fülhallgatóm megszakadt idegszálai, melyek hajladozva olykor ismét összeérnek, kiszámíthatatlanságot és új hangzást adva a zenének. A helyzetet kihasználva korábbi háttérmotívumok tolakodnak elő, helyet cserélve az unottá szokottakkal. Ha százszor meghallgatnám, akkor sem szólna kétszer ugyanúgy. Mint egy élő koncert. Vagy inkább mintha egy túlzásba esett, szintézer-fetisiszta lemezlovas játszana a dalokkal. Szóval ilyen most az én önálló életre kelt, művészi álmokat dédelgető, és álmainak hangot is adó, vagy inkább elvevő (mert ugye a kevesebb olykor több: állítólag a nagy írók vagy a filmrendezők sem azon törik jobban a fejüket, hogy mit tegyenek még hozzá a művükhöz, hanem hogy mit vegyenek el belőle úgy, hogy e sejtetéssel, befogadóra bízott kiegészítéssel mégis több legyen), elbaszcsizódott fülhallgatóm.

2009. november 23., hétfő

Egy újabb interjú

Készítettem egy újabb interjút, ezúttal nyelvi akadályokat is leküzdve, a Budapest-Melbourne távolságról nem is beszélve (bár ez utóbbi ma már nem valódi akadály az információ-áramlás számára, inkább csak amolyan érdekesség). Tehát: interjút készítettem azzal az arccal, aki a képen látható durca kütyüt kiötlötte és megvalósította. Nos, kedves olvasóim, fogadjátok szeretettel David L. Jones-t, Ausztráliából!

2009. november 21., szombat

Kalkulátorisztán térképe

Kalkulátorisztán csodálatos országának térképe és útikalauza, a könnyebb és otthonosabb eligazodás kedvéért. Jó barangolást!

2009. november 18., szerda

Balaton monológ

Lebegni a boldog cél felé a nedves, ölelő és simogató, ősi közegben, el-elmerülni a bársonyos medencében, mozdulatról mozdulatra ellenállni a mélység hívogató csábításának, melynek bármelyik pillanatban megadhatnám magam; hullámzó és ziháló testtel sodródni időben és térben; a jelen élén táncolva átélni a pillanat varázsát, mely egyszerre oly ismerős és megismételhetetlenségében örökre elvesző, egyszerre pezsdítően friss és álomszerű kábulatba ringató.
Ilyen átúszni a Balatont.

Nemiszervekkel díszített grafikus számológép

Összefirkált óriási számológép matrica egy montreali ajtón, és további érdekességek.

(Hát igen, most látszólag ott tartok, Kedves Olvasóm, hogy csupán a Számológép Blog bejegyzéseinek beharangozását bízom erre a blogra, ami webnaplóm dicső múltja után nem tűnhet túl fényes jelennek, de azért igyekszem hamarosan itt is újra világosságot gyújtani. Ez a bloggerkedés számomra amolyan hullámvasút jellegű dolog, a hiperaktív, felfelé ívelő időszakokat rendre semmittevésnek ható hetek követik - de ez megint csak látszólagos dolog, a csendes felszín alatt azért folyamatosan születnek az ötletek, tárolódnak a hangulatok, benyomások, hogy aztán egy újabb, látványosan építkező korszak köveiként szolgáljanak. Még az is megeshet - sőt, bizonyosan így van -, hogy ez az igazi munka: a blogommal akkor foglalkozom igazán, amikor egy betűt sem írok, amikor pedig írok, akkor az azt megelőző kemény, ám látszat nélküli munka gyümölcseit szedem le könnyű mozdulatokkal, és gyűjtöm Nektek blogom kosarába.)

2009. november 17., kedd

Ördögi kör

Keveset írok, kevesen is olvassák... Ördögi kör: miért írjak, ha alig olvassák, és viszont: miért látogatnának az olvasók egy olyan oldalt, ahol alig van olvasnivaló. Illetve ördögi kör lenne, ha csak az olvasótábor bővítése motiválna - mert bizsergető grafomániám is írásra késztet. Ha senki sem olvasná, akkor is írnék. Tán még egy palatáblára is, melyről egy új gondolat felírásával a korábbiak látszólag elvesznének.
Időnként, amikor magam a blogomnak képzelem, féltékenykedek egy másik önmagamra, vagy inkább gyermekemre, például az online számológépemre, amit már naponta több százan használnak. Vadidegenek képernyőjének pixeleit hódítom meg boldog percekre, és a számítások hátterében az én agyamban született algoritmusok futkároznak. Vagy a Számológép Blogra is féltékeny vagyok, melynek olvasottsága már a napi százat nyaldossa - és innen, személyes blogom alulnézetéből ez már szép eredmény.
No nem baj, előbb-utóbb hátha érdekessé válok.

2009. november 14., szombat

Elindult a Társasjáték Blog

Elindítottam a Társasjáték Blogot - ezentúl a társasjátékaimmal kapcsolatos információkat, érdekességeket, fotókat ott közlöm, és onnan is elérhetőek lesznek a letöltések.
Napokon belül újra jelentkezem személyes bejegyzésekkel. Addig is, hogy ne legyetek olvasnivaló nélkül, kedves látogatóim, ajánlom figyelmetekbe a Naoto Fukasawa design számológépéről szóló posztot a Számológép Blogban.

2009. november 12., csütörtök

Rögtön jövök

Hamarosan tényleg visszatérek Hozzád kedves blogom (és ezáltal hozzátok is, kedves Olvasóim), de most még pár napig a társasjátékaimra (publikáltam a Karácsonyi Társasjáték szabályát, és tovább dolgoztam az új játékaimon) és a Számológép Blogra koncentrálok. Ez utóbbiban például közzétettem második interjúmat, ezúttal Nagy Gáborral, akinek egy dolláros grafikus számológép alkalmazását már 70.000-en vásárolták meg.

2009. november 7., szombat

Túl az 500. poszton a Számológép Blog

Kedves blogom, hamarosan újra foglalkozom Veled, és ígérem írok egy régi, magányos éjszakáról, háztetőn kopogó birsalmákkal és a Sláger Rádióval, vagy valami ilyesmiről, de most éppen csak benéztem, hogy felhívjam a figyelmet a Számológép Blog jubileumi bejegyzésére.
A társasjátékokra vonatkozó kérdéseket illetően: jövő héten publikálom a Karácsonyi Társasjáték szabályát, és várhatóan A kocka el van vetve társasjáték is kiadásra kerül.

2009. november 4., szerda

Álmodtál már számológépekről?

Elkészítettem életem első interjúját. Alanynak nem egy olcsó, hétköznapi, televízióban sütő-főző celebet (tisztelet a kivételnek, hiszen azért azok között is vannak értékes emberek, akik a képernyőn sütögetik a pecsenyéjüket) választottam, hanem magát Tóth Viktort, az általam nagyra becsült rskey.org oldal - valamint a hozzá kapcsolódó rendkívül gazdag zsebszámológép-gyűjtemény - tulajdonosát. Sűrű időbeosztásom sajnos nem tette lehetővé, hogy elutaztam hozzá a Tengerentúlra, így e-mailben tettem fel neki pár kérdést, amire ő készségesen, meglepő és megtisztelő gyorsasággal válaszolt. A Számológép Blogot is elismerő szavakkal illete - persze lehet hogy csak udvariasságból, de azért jól esett, hiszen Tóth Viktor Kalkulátorisztán csodálatos birodalmában legalább olyan fontos személyiség, mint Ali G a raszta-gangszták között, és akkor még keveset is mondtam, mert akár úgy is fogalmazhattam volna, hogy állócsillag Kalkulátorisztán egén, valamelyik hétszegmenses csillagképben.
Az "Álmodtál már számológépekről?" kérdésem furcsának hathat, de hát magamból indultam ki, és bizony velem már többször előfordult, hogy különleges, valóban álomszerű számológépekről álmodtam, titkos, rejtett funkciókkal, amik speciális billentyű-kombinációkkal érhetőek el. Nem orgazmokozmikus álmok, de hangulatosak, határozottan hangulatosak.
Ha valaki figyelmetlenül átsiklott volna az interjúhoz vezető link felett, akkor ide kattintva is elolvashatja azt.

2009. november 1., vasárnap

A kocka el van vetve

Kedves blogom, az elmúlt napokban ismét elhanyagoltalak. Egyrészt én is az eltűnt időn elmélkedtem Combray festői környékének és Proust sütemény-idézte emlékeinek hatása alatt, másrészt a filmes kvízembe is tettem néhány újabb filmcímet, harmadrészt pedig ciklikusan előtörő társasjáték-kitalálási lázam is a szokottnál hevesebben égette lelkem, és nekiláttam egy új, Rizikó alapú, ám kellőképp elbonyolított stratégiai társasjáték megalkotásának, melynek - belátom, nem túl fantáziadús, de tán nem is annyira csapnivaló - A kocka el van vetve nevet adtam (kattints bátran a képre, kedves olvasóm, és gyönyörködj a játékpálya finom textúrájában). Egy ismeretlen olvasóm egyébként épp a minap érdeklődött, hogy mikor publikálom a társasjáték-szabályokat; nos, hamarosan.
Ha már a kifogásoknál tartok, ne feledjem: a Számológépes Blogomba is írtam néhány újabb posztot - tudtátok, hogy létezik Fila számológépes óra? Bizony létezik ám. Hát az ujjazósat már mutattam? És ezeket?

2009. október 27., kedd

Combray

Proust Combray-éről olvasva nem a pásztói iskola, hanem a diósgyőri ház jelenik meg mintegy hologramként szemem és a könyv lapjai között, környezeteként pedig egy korábbi társasutazások emlékeiből gyúrt dél-francia kisváros, egyszerűségükben gazdag, szűk utcáival, kövei elegáns szürkeségével, táblás ablakaival. Tehát a diósgyőri házat látom, a verandával és a nagy fakapuval, az udvar felől nézve bizonyos szögből. Swann (aki képzeletemben még nem formálódott konkrét alakká, de magasnak gondolom, ezért ha később azt olvasnám róla, hogy alacsony, át kellene alakítanom ezt az elképzelést) a nagy fakapun át érkezik, ami a dömperem lökhárítóján maradandó és gyógyíthatatlan sérülést okozott, és én abból az irányból szemlélem, ahol úgy négyéves koromban a hároméves K. Andika - egyik első, szerencsére már régen kinőtt erotikus élményem forrásaként, ehe, forrása, szó szerint - a kezembe pisilt.

2009. október 20., kedd

Csak egy mondat

Hrabal egyik regénye, a Táncórák idősebbeknek és haladóknak állítólag egyetlen mondatból áll, no nem egy pár szavas, csepp mondatocskából, hanem egy gigantikus mondatfolyamból, ami oldalak százain át kanyarog, hömpölyög - nem tudom pontosan hány oldalon át, az oldalak százai csak becslés volt -, így ha olvasás közben megzavarnak, nyugodtan és füllentés nélkül azt lehet felelni, hogy "várj, csak ezt a mondatot elolvasom még, ennyit igazán várhatsz", majd a beleegyező "jó, de tényleg csak azt az egy mondatot" után még órákig, esetleg napokig olvashatunk - itt kérlek meg, Kedves Olvasóm, hogy te se hagyj itt engem mondat közben, igazán nem lenne illendő, platófázis közben sem szokás szakítani, persze túlzás körmondatom a gyönyörhöz hasonlítani, bármily buján és lüktetve hempelyeg -, szóval alkothatók folyami méretű mondatok, egyetlen mondatnyi regények, vagy akár regényciklusok, ez is amolyan Kolombusz tojása dolog, magam sem gondoltam volna, de aztán hallottam Hrabal regényéről - Hraballal rokonok vagyunk abból a szempontból, hogy az én pályám is elég kalandosan alakult eddig, utcasepréstől a vasúti kocsik össze- és szétkapcsolásán át igen sok mindennel foglalkoztam már, még hobbiasztalos is voltam, hónapokig a bútorterveimen fantáziáltam, mint Hans Castorp Madame Chauchat-ról; emlékszem, még a szeméttömörítő gép mellett is, a gyorsétterem boltíves, csótányjárta, szennyvízáztatta pincéjében - mindenki azzal dicsekszik, amivel tud, na, felügyelőbizottsági vagy vezérigazgatói emlékeim egyelőre nincsenek, de proletár önérzetem azt mondja: inkább legyek becsületes utcaseprő, az legalább munka -, szóval tömörítettem a szendvicses dobozokat és az üdítőitalos papírpoharakat, s közben a fiókos, polcokkal kiegészített íróasztalom terveit finomítottam; akkor csak az íróasztalra gondoltam, írásra még nem - suta befejezés, de most tényleg le kell tennem.

2009. október 19., hétfő

Ami fontos

Meg kell jegyeznem, hogy blogom nem a fontos dolgokról szól. Mi alapján választja ki elmém, hogy miről írok vagy épp miről nem? Ennek paramétereivel, folyamatával magam sem vagyok tisztában. De nem valamiféle hétköznapi értelemben vett fontosság dönt. Írtam például hörcsögeink tragédiájáról, de nem írtam nagymamám elvesztéséről. Írtam egy metrókocsi világításának meghibásodásáról, de nem írtam életem legfinomabb és legtöbb szeretettel készült születésnapi tortájáról, amivel Kedvesem lepett meg. (Öcsémről is alig, nyomokban írtam még - és tessék, ez a mondat is zárójelben van, tényleg lehetnék figyelmesebb -, pedig életem egyik meghatározó szereplője, ahogy Lajoson vagy Dombos Attilán kívül sem írtam még a barátaimról.) Még csak azt sem mondhatom, hogy blogom motívumai, gondolatai a valós, hús-vér-napsütés-eső-szmog-íróasztal hétköznapjaimat is akkora súllyal, térfogattal töltik ki. A blogom a blogom, hozzám tartozik, de nem (teljesen) én vagyok. Mint mondjuk a köldökömbe bújt apró anyajegy: időnként eszembe jut, határozottan testi valóm része, de túlzás azt állítani, hogy én lennék.
Mindez nem azt jelenti, hogy nem szerepelnek valóban fontos dolgok is a bejegyzésekbe csomagolva, vagy hogy szándákosan emelek ki vagy hallgatok el dolgokat - ez egy tudattalan, megfejthetetlen és önző, kevéssé befolyásolható szelekció, vagyis: egyszerűen így írok, és kész.

Hangulatos utazás a város alatt

A metrókocsiban (szokásom szerint a szerelvény utolsó kocsijába szálltam; no nem babonából, rögeszméből vagy valamiféle autisztikus okból, egyszerűen így esik a legközelebb a kijárat a célállomáson) alig volt világítás. Valami meghibásodhatott, így csak két neoncső halványan pislákoló fénye próbálta megvilágítani az utasteret. Félhomály volt, és ez hangulatossá tette a máskor hétköznapi utazást a város alatt. Eszembe jutott a visszatérő metrós álmom is. Viszont így nem tudtam tovább olvasni Az eltűnt idő nyomábant, amibe a Vörös és fekete kiolvasása után fogtam.

2009. október 17., szombat

A pasaréti lelkész és a Kinizsi Százas

Ahogy Miskolc felé szaladt velem a vonat, és időnként a könyvből fepillantva a szomszéd vágány elmosódva tovapergő talpfáit (betonaljait), a könnyed tánccal összefonódó vagy épp szétváló sínszálakat vagy a távolabbi tájat néztem, szóval ahogy utaztam Miskolc felé, kiolvastam a Vörös és feketét. Fordulatosak voltak az utolsó fejezetek, nem erre a bejezésre számítottam - bár igazából keveset törtem a fejem előre a regény végén.
Amikor nem a táj és a könyv kötött le, eszembe jutott egy régi ismerősöm, ismerőseim között az egyetlen, aki K100 teljesítő - tőle hallottam először erről a kihívásról, nagyon régen, amikor még nem is gondoltam volna, hogy egyszer számomra is ennyire fontos lesz egy ilyen hiú és józan ésszel kissé értelmetlen cél. Ha jövőre is sikerül csaknem egy teljes napot, és ezalatt a csaknem teljes nap alatt száz kilométert gyalogolnom (és ezzel negyedszer is teljesítenem a Kinizsi Százast), akkor ebből a szempontból túlteszek majd régi ismerősömön, a pasaréti lelkészen. Cs. M., a pasaréti lelkész ugyanis háromszor járta végig a távot, ahogy eddig én is. Várom a jövő májust, az új tavaszt és az új túrát.
A napokban a Mount Everest hőseiről is olvastam, elkezdett foglalkoztatni a világ teteje. Oxigénhiányban, hóban-fagyban a sziklákra kapaszkodni, oda, ahol többmillió emberből egy járt... Értelmetlensége és kockázata ellenére - illetve dehogy ellenére, épp azért - van benne valami csodálatosan felemelő.

2009. október 15., csütörtök

Mégsem vagyok Diogenész

Mégsem vagyok Diogenész: pár nappal ezelőtt nem tudtam ellenállni egy NY baseball sapkának. Fekete, a homloka szürke-fekete "kárómintás", rajta fehér szegélyű, fekete NY logóval - sildjének széle pedig vékony fehér vonallal hullámzik rajta végig.
Ha már őszinteség, legyen teljes: egy világosabb, fehér alapon fekete mintás NY sapkát sem tudtam a sportáruházban hagyni. De most egy ideig nem veszek újabbat (főképp, hogy a maratoni váltón is kaptam egyet emlékbe - igaz, nem egy haute couture, de kedves emlék).

2009. október 13., kedd

Zserbó, a cuki gigolo

Gombszemű, bóbitás kosondend kuzinunk a keresztségben a Zserbó nevet kapta (no nem a városi legendából ismert, Vörösmarty téri Gerbeaud cukrászdáról és étteremről, hanem a csokis-diós-lekváros süteményről).
A napokban építünk neki egy kis faházat, ahol kedvére elbújhat és elmélkedhet a világ dolgain (először a Bátor névre is gondoltam, mert a legkisebb zajra is az átmeneti óvóhelyként szolgáló cipősdobozba menekül - ezen lábbelisdoboz helyett kapja majd imaginárius tervező- és kivitelezőirodánk ajándékát, a könnyűszerkezetes faházat).

2009. október 10., szombat

Diogenész órája

Vettem egy új karórát, mert elődjének megnőtt az étvágya: már negyedévente követelte a friss gombelemet, míg korábban akár két évig is képes volt beosztani egyet. Vásárlási szándékom megerősítést nyert a maratoni váltón kapott kuponnal, amely kétezer forint kedvezményt helyezett kilátásba a Timex márkájú időmérőket árusító üzletekben. Oké, nem egy Breitling vagy egy Tag Heuer (sőt, a legolcsóbb modellt választottam, így százalékos mértékben is sikerült maximalizálnom a kétezer forintos kedvezményt), de van rajta stopper, ami jól jön futásnál, és még a dátumot is mutatja, bibibííí. (Most eszembe jut egyik haverom régi sztorija, amikor a buszon egy utastársa rácsodálkozott a hókotrógépre: "Dik mán, toli és sózi a havat!" Egyszerű, kétmondatos történet - a havas miskolci utcával, a narancssárga hókotróval és a busz párás ablakával.)

2009. október 8., csütörtök

Álom a filmes szekerekről és Dombos Attiláról

Este levert voltam, rázott a hideg. Aztán elaludtam, és furcsa álmokat hozott a lázas éjszaka.
Árnyas erdőben jártam. Magas fák között kanyargott le a hegyről a mély keréknyomú, poros szekérút. Nem egyedül voltam, egy egész csapattal jöttem lefelé a szekérúton: egykori osztálytársakkal és néhány ismeretlennel. Szóval amolyan erdei osztálykirándulás hangulata volt az álmomnak; viszont az osztálytársak nem egy konkrét osztály diákjai voltak, hanem több volt iskolámból keveredtek össze. Akit határozottan felismertem: a mindig vicces és jólelkű K. Máté. Tehát ereszkedtünk lefelé a földúton, osztálytársak, néhány ismeretlen, és a filmes szekerek. A filmes szekerek mintha forgatásra vagy forgatásról igyekeztek volna, és emberi irányítás valamint állati erő nélkül jöttek velünk a lejtőn. Egy-egy filmet képviseltek valahogy, kellékekkel és díszdobozos DVD lemezekkel voltak megpakolva (tehát akkor a forgatás mégis jóval korábban volt, no mindegy, most álmodtam először filmes szekerekről, arra sem emlékszem, milyen filmhez kapcsolódott egy-egy ilyen szekér, de nem kifejezetten kosztümös filmekhez vagy westernekhez, hanem inkább olyanokhoz, amelyeknek semmi közük a szekérhez mint közlekedési eszközhöz, úgy emlékszem).
Tehát gyalogoltunk a szekérúton, K. Máté, a többiek és én, na meg a ló és hajtó nélküli, csak a mély keréknyom által vezetett szekerek, megpakolva filmes kellékekkel és díszdobozos DVD lemezekkel, meg még tán filmplakátokkal is (mozirajongó Lajos barátomnak biztosan tetszettek volna ezek a különös járművek és kultikus szállítmányuk; Lajos mintha nem lett volna a társaságban). Aztán egyszer csak elszabadultak a szekerek - ami nem is csoda, hiszen irányítás és fékezés nélkül gurultak a lejtőn, inkább az a csoda, hogy addig komótosan jöttek, és nem szabadultak el már korábban -, és mi alig tudtunk kitérni a hirtelen felgyorsuló és recsegve-nyikorogva száguldó szekerek elől. Az elszabadult járművek le is tértek az addig hűen és megfontoltan követett útról, és a fák között robogtak, amíg aztán egy fatörzs vagy egy bucka útjukat nem állta. A vicces és jólelkű K. Mátét felvidította a jelenet, gyalogos osztályunk és a néhány ismeretlen ügyes kitérése a szekerek elől, majd a széttört kocsik porfelhős, kaszkadőrjelenetbe illő látványa.
Ahogy álmomban tovább sétáltunk az árnyas erdőben (immár a filmes szekerek nélkül), a blogomra gondoltam, és arra, hogy majd írok egy bejegyzést Dombos Attiláról.
Dombos Attila a pásztói általános iskolában volt osztálytársam, 2. és 4. osztály között - azért csak abban a három évben, mert másodikos koromban költöztünk Pásztóra, aztán negyedik után már tovább is költöztünk onnan.
Dombos Attila meghalt, tizennyolc éves korában, leukémiában. Ő az egyetlen (volt) osztálytársam, akiről tudom, hogy meghalt. Sokat bicikliztünk, játszottunk 2. és 4. osztály között - főleg inkább 3. és 4. körül, mert másodikban még nem voltunk annyira jóban. Náluk láttam először pornóújságot és a Predátor c. schwarzeneggeres sci-fi akciófilmet. Volt macskájuk is, de már nem emlékszem a nevére. Játékautókat csereberéltünk. A patakparton a szerelmeinkről beszélgettünk és szerelmesleveleket fogalmaztunk. Aztán tizenöt éves korunkban még egyszer találkoztunk, amikor újra Pásztón jártam, és ellátogattam hozzá a város szélére. Guns N' Roses-t hallgatott az új hifijén, és rendetlenség volt a szobájában. Jó volt újra látni.

2009. október 7., szerda

Az első nyújtózkodás Airmax szigetén

Olvassuk tovább Bröton naplóját:
"Lehorgonyoztam a Horatius 42-t, fecskére vetkőztem, majd a létrán a vízbe ereszkedtem. Az öböl vize langyos volt, tízet sem kellett tempóznom és partot értem. A keskeny, finom szemcséjű föveny szinte olyan volt, mint a porcukor. 'Hahó' - kiáltottam, de csak távoli madárcsicsergés válaszolt. 'Egy kicsit nyújtózkodok itt a parton, aztán visszaúszok, és a gumicsónakkal idehozom a túlélőbőröndömet, a szerszámosládámat és a ruháshordómat' - gondoltam."

Betegen az ágyban

De La Mole márki is a pásztói iskolában lakik. Olvasok, a regény felénél tartok. Beteg vagyok. Hatott az orrcsepp, kifújom az orrom. Julien Sorel már a párizsi szalon vendége, de La Mole márki házában, ami a pásztói Gárdonyi Géza Általános Iskola épületeként jelenik meg előttem. Beteg vagyok; olvasok, írok. Talán rajzolni is fogok. Mint gyermekkoromban, amikor betegen feküdtem otthon. A maratoni váltón betegedhettem meg. Túl hideg volt a frissítő, amit ittam. A táv is sok volt. Egy szigetkörhöz vagyok szokva. Jövőre jobb formába kell hoznom magam. Hatott az orrcsepp, máris sokkal könnyebb a levegővétel. Barátnőm bundáskenyeret készít. Egyszerre jó és rossz betegnek lenni. Mint a hidegrázás, az is egyszerre kellemetlen és kéjes. Bár most nem fázom. Inkább nem írok tovább, pihenek.

2009. október 6., kedd

A futás elméletéről I. - A megállás

Most mondta a rádió, hogy futás előtt be kell melegíteni; valamint hogy nem szabad rögtön abbahagyni a futást, hanem fokozatosan kell lelassítani. Hát még szép. Ha valaki rohan, rohan, aztán egyszer csak hirtelen abbahagyja a futást, vigyázzba vágja magát, vagy megpróbál felvenni valamilyen "pihenj" testhelyzetet, hát úgy elvágódik a földön, hogy még a kezét-lábát is eltörheti (hacsak nem narancssárga ruhás Shaolin harcos, mert akkor a megfelelő eséstechnika birtokában sérülés nélkül megvalósíthatja a látványos megállást).

2009. október 5., hétfő

Bontott tégla

Amikor magam is rádöbbenek, hogy írásom unalmas és értéktelen is lehet, akkor az "újrahasznosítás" gondolatával bíztatom magam. Hogy majd egyszer, ha évek múlva tehetségesebben ébredek fel, és a napsugarak fénnyel és ihlettel világítják meg az íróasztalom, korábbi írásaimból, ebből az összetákolt épületből, ennek elemeiből felépíthetek valami sokkal nagyszerűbbet. Ahogy egy barátságtalan, ócska viskó téglái és gerendái is újjászülethetnek és megszépülhetnek egy otthonos, kellemes ház részeiként.
Erre a kekeckedő olvasó mondhatja, hogy mindenből azért nem építhető vár. Mire én azt felelem, hogy sok olyan dologból is építhető vár, amiből nem is gondolná az ember. És ha nem is tartom olyan nagyra jelenlegi képességiemet, azért reménykedem benne, hogy pár rusztikus tégla és néhány kevésbé korhadt gerenda kinyerhető majd ezekből a próbálkozásokból is.

2009. október 4., vasárnap

Első stafétafutásom

Tegnap lefutottam a maratoni staféta rám jutó 11 kilométerét (végül a Lánchíd budai hídfőjének környékéről kellett egy Budafoki úti kitérő után a Lágymányosi hídhoz futnom). Apró malőrrel indult a dolog, mivel pár perc késéssel értem a váltóhelyre, ráadásul az első néhány ruganyos lépést rossz, vagyis az ellenkező irányba tettem (természetesen csak azért, hogy jobb kedvre derítsem a futótársaimat és a közönséget - na jó, valójában azért, mert szórakozott vagyok; de hát ez már akkor is előfordult velem, amikor betépve autóverseny-szimulátoroztam; sőt, egyszer a lefelé tartó mozgólépcsőn akartam felmenni, amit aztán szórakozott botladozás követett, öcsém fel is idézte a tréfás jelenetet egy ideig). Mivel egy szigetkörhöz vagyok szokva, az utolsó kilométereken már nem voltam makulátlanul fitt és friss, de Kedvesem "Hajrá Sanyi!" kiáltása erőt adott a célegyenesben is.

2009. október 3., szombat

Megérkezés a szigetre

Bröton így írt a szigetre érkezés reggeléről:
"Egy zökkenésre ébredtem. Aztán a másik oldalamra fordulva visszaaludtam; az éjszakai vihar kifárasztott. Amikor újra felébredtem, és kinéztem a kajüt ablakán, a végtelen víz helyett buja növényzetet láttam. Annyira meglepődtem, hogy a mentateámat is kiöntöttem (és még a bögrém is eltört). Kimentem a fedélzetre, és valóban: egy árnyas öbölben voltam, és a tenger zúgására madarak feleltek csicseregve. - Ha szerencsém van, ez egy lakatlan sziget - gondoltam magamban."

Futás holnap

Kedves blogom, kedves olvasók, holnap gondoljatok rám, mert életem első váltófutásán veszek majd részt (a Pázmány Péter sétánytól kell majd eljutnom a Roosevelt térig). Elég szórakozott vagyok, a szemem sem túl jó, de azért remélem, hogy megtalálom majd a váltótársaimat. No majd holnap kiderül. Ma futottam egy kört a Margitszigeten, de holnap kétszer ennyi vár rám.

2009. október 2., péntek

Regényírás - tennivalók és ötletek (to do list)

- Belenézni egy hipermarketben egy vitorlásos magazinba.
- Nevet adni a vitorlásnak.
- Újra elolvasni a Könyves Mendelt, és részletesebben megírni a kávéházas részt.
- Újra elolvasni a Robinson Crusoe-t.
- A pornórendező neve legyen mondjuk Kovátsovits Ubul (vagy ahogy a szakmában hívják: Koviubi).
- Koviubi progresszív hozzáállása a rendezéshez.
- Kertész Gézáról (Kergéről) bővebben.
- Elnevezni az irodalmi díjat, amit Bröton kapott.
- Airmax szigetét megtervezni, lerajzolni. Hegyek, barlangok, stb. Az öböl, ahová a vihar után sodródik.

2009. október 1., csütörtök

A dömper (és hogy merre van Miskolc)

Pusztaszabolcson, az óvoda folyosóján próbáltam elképzelni, hogy merre lehet Miskolc. Illetve nem, ez így nem igaz. Határozottan úgy képzeltem, hogy a folyosó vége felé van, ahol az udvarra nyílik az ajtó. Jó volt Miskolcra gondolni. Az óvodában lenni pedig rossz volt, főleg azért, mert aludni kellett délután. Én sosem voltam álmos, mégis aludni kellett, de legalábbis lehunyt szemmel csendben lenni - az óvónéni (akibe szerelmes voltam) és a drabális dadus szigorúan őrködtek a csend felett. Miskolc, a távoli város Kati nénit jelentette, nagymamám nővérét. Szerettem Kati nénit (persze nem úgy mint az óvónénit). Jó volt rá gondolni, és a dömperre, amit majd megvesz nekem. Az óvodában is volt dömper; egyik unokatestvéremnek is volt; de a saját dömper, az az igazi. A kerek lámpás. Mintha arca lett volna; lényként gondoltam rá. Meg is kaptam, egy diósgyőri játékboltban, ami azóta kocsmaként üzemel. Elszomorodtam, amikor aztán megismerkedésünk első napjaiban, heves dömpertologatás közben a kertkapunak ütközött, és letört egy kis darab a lökhárítójából. Beletelt egy kis időbe, amíg megtanultam elfogadni sérült lökhárítóval.

2009. szeptember 30., szerda

A beágyazásról

Nem is olyan rossz ötlet ez az énblogba ágyazott blogregény. Így ha épp nincs kedvem személyes bejegyzést írni, hozzáfűzhetek még néhány bekezdést a regényemhez, és viszont: ha a regénnyel nem haladok, írhatok magamról, az emlékeimről - vagy akár egy ilyen elméleti, metablog posztot.
Az olvasó szemszögéből is igaz: ha engem unalmas figurának talál, a regény még lekötheti, és fordítva: attól, hogy a regényemet esetlen írói próbálkozásnak tartja, a személyes blogom felkeltheti és fenntarthatja az érdeklődését.

2009. szeptember 29., kedd

A szigetről bővebben

Bröton persze nem tudta, hogy pár mérföldre onnan, a szomszédos (szintén lakatlannak tűnő) szigeten olyan hírességek hagyták a lábnyomukat, mint az Arany Medve-díjas amerikai szépfiú és a francia szépség. Már legalábbis arra a rövid időre, amíg a hullámok újra simára nem nyaldosták a partot, mint Kojak a sorjás nyalókat. Sőt, Bröton a filmet sem látta (pedig érdemes megnézni). Azzal sem volt tisztában, hogy a sziget valójában nem névtelen. Napjainkban ugyanis már nem léteznek névtelen szigetek, még a legjelentéktelenebb korallszigetek is kapnak valamilyen földrajzni nevet. Bröton névtelennek hitt szigetét 1972-ben nevezte el egy Mike Swoosh nevű mélytengerkutató és halbiológus (aki aztán később otthagyta a nem túl jövedelmező pályát, és a sporszer- és konfekcióiparban próbált szerencsét). A kis, kerek szigetnek az Airmax nevet adta, mert bár egy űrfelvételen bökött az addig valóban névtelen szigetre, egy borongós őszi délelőtt 1972-ben, a Tengerkutató Központ légkondicionált irodájában, úgy vélte, hogy arrafelé a levegő maximálisan tiszta. Ebben nem is tévedett, a szigeten pompás éghajlat uralkodik, és a levegő is csodálatosan tiszta.

A sziget

A névtelen és lakatlan földdarab, ahol Bröton napra pontosan két esztendőt töltött, pár mérföldre fekszik attól a szigettől, melyet néhány évvel korábban Leonardo DiCaprio, Virginie Ledoyen és színésztársaik (és a stáb tagjai) népesítettek be A part c. film forgatása alatt. Nem nagyobb, mint a Margitsziget, Bröton egy óra alatt kényelmesen körbesétálta az apró, paradicsomi szárazföldet a szikrázó, hófehér fövenyen.

2009. szeptember 28., hétfő

Bröton, az albérlő

Mint látod, Kedves Olvasóm, unokatestvérem irodalmi terveitől (is) fellelkesedve ismét elkövetem azt a könnyelműséget, hogy szerény szépírói tehetségem ellenére regényírásra adom a fejem. Mert ez bizony néhány évente előfordul velem. Igazán foglalkozhatnék okosabb dolgokkal is, csak hát az ambíciók. Ráadásul nem is az asztalfiókom tömöm ezzel a kétes színvonalú és kissé agyament grafomán orgiával, hanem - legalábbis egy időre - ide, a személyes blogom mellé költöztetem Brötont a maga kalandjaival. Remélem nem untatlak majd vele nagyon, és sikerül valamit kihoznom a történetből.

És még egy bekezdés

- Te Brétó, emlékszel, amikor még Ubi könyvét írtad, majd azzal a bágyadt robinzonos műsztorival kilincseltél a kiadóknál? Bevallom, akkoriban még nem hittem volna, hogy egyszer viszed valamire. És erre tessék, több évet töltöttél a nyílt óceánon és egy margitszigetnyi trópusi földdarabon, a könyvedet meg veszik mint a cukrot... hát nem semmi. A múltkor amikor a könyváruházban láttam a könyved plakátjait, hát majdnem elérzékenyültem. "Both Bendegúz: Brétó kalandjai". Azt tudtam, hogy Both Benedek a nagyapád, de hogy egyszer te is akkora író leszel, mint az öreg, hát azt tényleg nem gondoltam volna. És hát a tenger... tényleg, nem volt unalmas olyan sokáig himbálódzni a tengeren? Na és mikor veszed át a díjat? - árasztotta el Kerge örvendezésével és kérdéseivel Brötont.

Még egy bekezdés

- Szia Brétó, hát megjöttél a nagy útról. Gratulálok, és persze a díjhoz is! - mondta Kerge. Bröton ugyanis csaknem megkerülte a Földet egy lélekvesztőn, majd éveket töltött egy lakatlan szigeten. Közben naplót is vezetett a kalandjairól, mint Robinson Crusoe, azzal a nem elhanyagolandó különbséggel, hogy míg Robinson csak kitalált személy, addig Brötonnal valóban megesett mindaz, amit vitorlása kajütjében és a pálmafák árnyékában papírra vetett. A naplót kiadták és bestseller lett, a megjelenést követő első héten elkapkodták az összes kötetet. Nagyon jó kritikát kapott, továbbá egy irodalmi díjat, amit a napokban vesz majd át Münchenben. Így tulajdonképpen átutazóban van Bécsben, és ha már itt jár, megbeszélte ezt a találkozót Kergével.

Brétó kalandjainak első bekezdései

Bröton pár órával ezelőtt érkezett Bécsbe. Szórakozottan sétálgatott a belvárosi utcákon, majd betért a kávéházba. "Tán Zweig is járt ebben a kávéházban. Sőt, lehet hogy ez Könyves Mendel kávéháza. Micsoda irodalmi helyszín." - gondolta Bröton, ahogy leült az egyik asztalnál, egy nyugodt sarokban.
Bröton valódi neve (helyesebben: valódi beceneve) Brétó volt, de egy ideje Brötonnak nevezte magát. A Brötonnak jobb a hangzása; mintha ebben a két szótagban lenne valami a sziklás bretagne-i partokból, a sós hullámokból és a szél zúgásából. Már a kávéját kortyolgatta, amikor az ajtóban megjelent a legjobb barátja, egykori osztálytársa, Kertész Géza.
- Szevasz Kerge! - köszönt Bröton a rég nem látott barátnak.

Regényötlet (munkacím: Brétó kalandjai)

Ezekben a percekben született az alábbi regényötletem:
Egy bértollnok, aki korábban celebek "önéletrajzi" könyveit írta (többek között egy befutott pornórendezőét, Koviét Ubiét, ezért barátai Brétollnoknak, vagy egyszerűbben Brétónak hívják), elhatározza, hogy végre saját nevén is ír egy könyvet. Az ötlete egy sokadik lakatlan szigetes, Robinson-szerű regény. A kiadók azonban visszadobják a kéziratát, stílusának hibái és a történet unalmassága, elkoptatottsága miatt. Ekkor Brétó elhatározza, hogy ahelyett, hogy a fotelében ülve vagy városi parkok padjain dolgozna tovább a regényén, inkább vízre száll, és addig vitorlázik az óceánon, amíg egy lakatlan szigetre nem lel, hogy ott aztán valóban úgy éljen, mint egykor Defoe hőse, és megírhassa immár valóságos naplóját a túlélésről és a trópusi sziget meghódításáról.

2009. szeptember 27., vasárnap

Lakások, szobák, polcok

Unokatestvéremmel - ha már szóba került a regényötlete, és a blogom -, az írásról úgy általában is elbeszélgettünk. Megosztottam vele azt a régi gondolatomat, hogy az íróvá válás tulajdonképpen a halhatatlanság egy formája. Hogy könyvként beköltözni emberek ezreinek, millióinak a házába milyen jó dolog lehet. Közben a polcára néztem, és polcok százai jelentek meg előttem, melyeket eddig ismerősöknél vagy könyvtárakban láttam. Mert igaz, hogy nagyon csekély az esély arra, hogy valóban írók legyünk (bár a lottóhoz képest például nem olyan rosszak ezek az esélyek), mégis jó eljátszani a gondolattal, és szerény próbálkozásokat tenni.

A nagy Lebowski és az írói ábrándok

Tegnap (miután futottam egy kört a Margitszigeten) unokatestvéremnél megnéztem A nagy Lebowski c. filmet. Illetve csak majdnem megnéztem, mert úgy alakult, hogy az utolsó kb. negyed órát nem láttam. Rájöttem, hogy a vörös hajú srác hasonlított a nagy Lebowskira, legalábbis amikor Lebowski napszemüvegben volt, mert a szemük azért különbözött (és különbözik mind a mai napig, minden bizonnyal). A lazaságukban is volt némi hasonlóság.
Egyébként nem csak én dédelgetek írói ábrándokat a családban, hanem unokatestvérem is. Jelenleg egy mesén dolgozik, már csak két fejezete hiányzik. A következő terve pedig egy elég bonyolult regény (vasalás közben mesélt róla), melynek a bibliai Sámson lesz a főhőse. Többet nem árulhatok el róla, de nem is nagyon tudnék, mert nem egyszerű a sztori, és már ott, unokatestvérem forgószékében ülve elvesztettem a fonalat.

2009. szeptember 26., szombat

Az első talákozás egy könyvvel (és a kritikával)

Robert M. Pirsig A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete c. könyvén írok, azt használom alátétnek. Ez az első találkozásom a könyvvel. Mint amikor egy városon csak átutazunk, pontosabban az elkerülő autópályán haladunk el mellette, és a zajvédő falaktól még távolról sem látjuk. Hát ilyen ez a találkozás most, de egyszer talán elolvasom. Unokatestvérem könyve. Mármint nem Robert M. Pirsig az unokatestvérem, ő csupán megvásárolta. Mármint nem Robert M. Pirsig vásárolta meg, hanem az unokatestvérem (aki nem Robert M. Pirsig, sőt, teljesen másképp hívják, még csak nem is Róbert, és a felmenőink között sincs egyetlen Pirsig sem, amennyire tudom). Szóval unokatestvérem csak megvásárolta a könyvet. Vagy lehet hogy nem is ő vásárolta, hanem ajándékba kapta, de most hagyom nyugodtan vasalni, nem kérdezem meg tőle. Bár megkédezhetném, de nincs jelentősége. A címe minden esetre jó. Mert mi a p*na, merül fel az emberben. Mármint nem vagina monológilag értem, hogy mi a p*na, hanem hogy miképp jön össze a zen és a motorbicikli. De ez csak cím persze. Jó cím.
Unokatestvérem, aki épp vasal, és megengedte, hogy a könyvén írjak, őszinte. Szeretem az őszinteségét. A blogomról is őszintén megmondta, hogy bár vannak benne jó bejegyzések, sok "szét van esve", néhányra pedig azt mondta, hogy "ezt nem írtad le elég érdekesen; túlságosan figyelsz a mondatokra". Te vagy szétesve, apukám, gondoltam először magamban, de aztán lehet hogy igaza van. De az is lehet, hogy nincs igaza. Ha meg mégis igaza van, hát akkor szét van esve, na és, mi van akkor, puff neki. Meg hogy figyelek a mondatokra... Hö. Mb. De azért szeretem az őszinteségét.
Robert M. Pirsig könyvének a minőség az egyik központi kérdése, ahogy a borítón olvastam. Ez az, ez kell nekem is. Minőség. A blogom legyen olyan, mint egy kedves utca, vagy egy szép kert. Legyen hangulata, és sugározzon minőséget. Még akkor is, ha kicsit szét van esve. A szétesés a bája. Direkt van szétesve, bibííí.

2009. szeptember 25., péntek

Olvasás a szőnyegen

Nem mentem futni a Margitszigetre; majd holnap. Legfeljebb este nyomok pár fekvőtámaszt. Maradtam, inkább olvasok. Olvasó nap. Vörös és fekete, még mindig. Julien a kertben pettingelt de Rénalnéval. Jó, csak a kezét fogta, de az már taktilis izé. Ráadásul még Derville-né is ott volt, milyen izgi. Amúgy lassan haladok. Olvasok pár oldalt, aztán elgondolkodom; szemem a sárgás lapokról lecsúszva előbb a szőnyeg textúrájára fókuszál, majd a szőnyeg szélének bojtjaira, a bojtok csomóira, a csomókról vissza a könyvre, na hol is tartottam...

Savoir vivre

Hallottam a rádióban, hogy elloptak egy süteményszállító teherautót. Első hallásra furcsa hír, de aztán rájöttem, hogy teljesen igaza van az elkövetőnek. Mert milyen macerás először elkötni egy egyszerű (értsd: nem süteményszállító) gépjárművet, azzal elmenni bankot rabolni, majd pedig a zsákmányolt pénzt elsütizni. Sokkal ésszerűbb egyenesen a süteményszállító furgont célba venni, így a pénzintézetet, a legrizikósabb láncszemet ki is lehet hagyni, és már menekülés közben elkezdhető a vidám nassolás.

2009. szeptember 24., csütörtök

Csíkos sikló

A csíkos sikló (latin neve: Coluber caspius Gmelin) valóban létezik, nem csak Sztaniszlovszki szójátéka volt. Pár hónapja egy állatkereskedésben láttam. Az üzlet egyik sarkában hüllők terráriumai és akváriumai álltak, falszerűen egymásra rakva; a csíkos sikló mintha pont szemmagasságban lett volna.
Sokáig nem tudtam egyébként, hogy a siklók, kígyók a síkos, nyálkás látszat ellenére teljesen szárazak. Tizenéves koromban voltam unokatestvéremékkel Újpesten egy ásvány- és hüllőkiállításon, ott tudtam meg.

Freestyle, avagy a bolyongás

Jobban szeretek úgy nekilátni egy blogbejegyzés írásának, hogy határozott elképzelésem van legalább a témát és néhány kulcsmondatot illetően, de az is előfordul - mint most, vagy tegnap -, hogy csak úgy elkezdek írni. Olyan ez, mint céltalanul bolyongani, nekivágni egy ismeretlen városnak vagy egy ismert város ismeretlen kerületének, és rácsodálkozni az addig nem látott utcákra és terekre. De nem is teljesen céltalan dolog az ilyen bolyongás, legalábbis engem kellemes érzéssel tölt el egy városnegyed felfedezése, legyen szó lepusztult szlömnegyedről, vagy hangulatos, idilli kertvárosi utcákról. A spontán írás is egy ilyen séta, utazás. Nem tudom előre, hogy hol fogok kikötni, mikor találok egy már ismerős helyre, gondolatra. A lényeg, hogy ne tévedjen el az ember - hogy írásban mi lehet az eltévedés megfelelője... tán ha az írás már számunkra is unalomba fullad, bár ez nem is annyira eltévedés, inkább olyasmi, mint amikor már belefáradunk a sétába, vagy rájövünk: mégis jobb lenne a szobánkban, de tudjuk, hogy tovább kell mennünk, hiszen messze még az otthonunk, de még a legközelebbi metrómegálló is legalább húsz percre van. Szóval egy ilyen kirándulás jobban és rosszabbul is végződhet: lehet kellemes, pihentető séta, házak, kertek, fasorok, kedves terek élvezetes felfedezése; de akár unott mászkálássá is válhat. Tulajdonképpen hangulat kérdése. A hangulat, ami a legegyszerűbb, legmegszokottabb, vagy épp az idegen utcaképbe is visz valami álomszerűt. Vagy ebbe a blogba is. Úgy érzem, hogy annak örülnék a legjobban, ha a blogom hangulatot tudna közvetíteni. Ha olyan lenne, mint egy barátságos utca, vagy egy szép kert.

2009. szeptember 23., szerda

A grafomán örömblogger a blogolásról

Nézzetek bár nagyképűnek, Kedves Olvasóim, azt mondom, elégedett vagyok eddig a blogommal. Mennyiségileg mindenképp. A minőséget illetően már nem vagyok ennyire határozott, de hát nem is tudnám objektíven megítélni. Nekem tetszik, egy igazi grafomán örömblogger vagyok, de ez semmit sem jelent. Olvastam egyszer egy csúnyán betépett zenekarról, akik meg voltak győződve arról, hogy nagyszerű zenét csinálnak, aztán utólag megnézve, meghallgatva a felvételeket kiderült, hogy bizony inkább kakofóniába hajlott a buli. Mondjuk én nem használok tudatmódosító szereket vagy egyéb gyorsítókat-lassítókat az íráshoz (lehet hogy nem is olyan rossz ötlet pedig), így erre sem foghatom. Hosszú még az út az íróvá válásig, de legalább elindultam, ez is valami. Mert gyakran elindulni a legnehezebb. Azt is mondják, hogy maga az út a lényeg, nem is a cél. Már amiatt is, mert ugye a cél csak egy pont, az út pedig egy vonal, és egy girbe-gurba vonal érdekesebb és bonyolultabb, több információt rejt egy szimpla pontnál. Vagy ha már pontok és görbék: a gyönyörhöz vezető emelkedő is változatosabb, mint maga a csúcspont. Nos, ez a blog is egyfajta út, egy történet. Reményeim szerint fejlődéstörténet. No de majd kiderül.

Mágneses jelekké dermedve, avagy a szavak magányossága

Bizony még vannak olyan percek, órák, amikor éppen senki sem olvassa a blogom. Ilyenkor magányos lehet, mint szénégető az erdő mélyén, vagy mint egy horrorfilm hőse egy emeletes, nyikorgó lépcsős vidéki deszkaház sötét pincéjében. Mágneses jelekké dermedve várja egy messzi szerver belsejében az érdeklődő kattintásokat, hogy kíváncsi szemek elé kerüljön, és az élettelen, zombi jelek újra mondatokká váljanak, hogy aztán az elsikló sorok, mint mozigépben a filmszalag, eléd vetítsenek valamit abból, Kedves Olvasóm, amit akkor gondoltam, amikor mindezt leírtam.

2009. szeptember 22., kedd

A Rubik-kocka és dédnagymamám

A hírekben egy minap rendezett Rubik-kocka versenyről volt szó. Erről jutott eszembe, hogy a blogom is egy Rubik-kockához hasonlatos: az emlékeim, gondolataim tarkaságából próbálok összerakni valami rendezett egészet. Minden bejegyzés egy újabb mozdulat, forgatás ezen a kockán.
A Dédiről írtakat még kiegészítem pár érdekességgel, hogy a "Dédi oldal" is minél teljesebb legyen. Mert Dédinek volt néhány egyáltalán nem hétköznapi tulajdonsága. Például hogy a vallásosságába egy cseppnyi képmutatás sem vegyült. Vagy hogy nem pletykált. Igazából beszélni sem beszélt túl sokat. Csak templomba és temetőbe járt, bodzaszörpöt és birsalma lekvárt főzött, és díszterítőket varrt a Singer varrógépén.

2009. szeptember 21., hétfő

Dédi, a temető és a fagyi

Dédire gyermekkoromban sokáig haragudtam, mert egyszer a temető előtt elvette a fagyimat. Nem tudom, miért nem engedte hogy elnyaljam, mielőtt a temető előtti sikátoron át beléptünk volna a félelmetesen magas fák árnyékolta sírkertbe, talán az bosszantotta fel, hogy nyugodtan fagylaltoztam, amikor már majdnem ott voltunk a temető bejáratánál.
Egy lánya feküdt az egyik sírban, fiatalon halt meg, orvosi műhiba miatt. Érzékeny volt valamilyen gyógyszerre vagy altatóra, és hiába figyelmeztették erre az orvost egy műtét előtt, figyelmen kívül hagyta. Harminc körül lehetett, Dédi kedvesebbik lánya volt - mert nagymamámat, a másik lányát nem szerette annyira Dédi; a korai, tragikus halál pedig csak még jobban megszerettette vele az elhunytat.
Csokoládé és vanília ízű gombócok lehettek a ropogós tölcsérben, mert ezek voltak a kedvenceim. De azért butaság volt emiatt haragudnom Dédire, inkább csak jól esett sértődöttnek, durcásnak lennem, a fagylalt csupán casus belli volt. Pedig szerettem is Dédit, még akkor is, ha gyakran megfenyegetett, hogy "Parazsat teszek a nyelvedre!", amikor csúnyán beszéltem. Ez persze üres fenyegetés maradt, de eleinte eléggé megijedtem, hogy tényleg kiveszi a cserépkályhából az izzó parazsat.
Dédi hosszú, keskeny, sötét és dohos szobájától csak pár lépésre volt az előszobában a kovácsoltvas lábazaton álló Singer varrógép, ami előtt görnyedve, pedálját billegetve a nappalait töltötte. Az előszoba tehát dolgozószoba is volt, és egyben még étkező és nappali is.
Dédi finom tejeskávét főzött, tördelt bele zsemlét, kiflit. És készített stercet, házi lekvárral. És bodzaszörpöt.
A szobájában, a szekrények tetején volt néhány szobor (Jézus, Szűz Mária), amiket a paptól kapott, amikor a templomba új díszek kerültek. Lehet, hogy azokkal vitte haza a dohos illatot.

Bundáskenyér és elmúlás

A teám nem volt elég savanyú, ezért beledobtam egy plussszt (pontosabban nem Plussszt, hanem az egyik közértlánc saját márkás multivitamin pezsgőtablettáját, de én már csak plusssznak hívom az egyszerűség kedvéért, ahogy régebben a fénymásolást úgy mondták hogy xeroxolás, akkor is ha nem Xerox gyártmányú készülékkel történt a sokszorosítás, vagy a pezsgőfürdőket - ha a pezsgőnél ill. a pezsgőtablettánál tartunk - jacuzzinak mondjuk, pedig azok közül sem mindegyik Jacuzzi).
Szóval a teám nem volt elég savanyú, ezért beledobtam egy plussszt. Régen, nagymamáméknál ittam így a teát, plussszos tea és bundáskenyér, ez volt a reggelim. Nagymamámék, Annuska mama és Karcsi papa minden reggel bundáskenyeret ettek, évtizedeken keresztül, a tizedik emeleten, kilátással a Csónakázó-tóra. Az ebéd és a vacsora változatos volt, de a reggeli bundáskenyér, változatlanul. Ez annyira állandó és biztos volt, mint hogy reggel felkel a Nap. Legalábbis évtizedeken keresztül, mert bár a Nap még mindig felkel reggelente, a bundáskenyér-korszak sajnos már elmúlt. Az olaj és a tojás gőzeit, molekuláit a végtelenbe sodorta a szél a panelházak és a Csónakázó-tó felett, esetleg megfordulva a hegyek fölé; a serpenyőt fogó kedves, öreg kezeket pedig betemette a föld.

2009. szeptember 20., vasárnap

Elfogytak a bejegyzések a bogárillatú füzetből

Most az a helyzet, hogy elfogytak a piszkozatok a bogár-, azaz fűszeres bor illatú füzetből. Egyébként a füzet is majdnem betelt már, de jövő héten újat nyitok, és - ha az Ihlet Istene is úgy akarja - jön majd sok új poszt, ahogy azt már megszokhattátok, Kedves Olvasóim.
Azért belelapozok a füzetbe, hátha találok Nektek valamit. "Miért nem lettem programozó?" - á igen, erről is akartam írni, majd lehet hogy fogok is. "A hörcsögök élete... Milyennek láthatják a kis szőrmók jószágok apró gombszemeikkel a világot? Szeretnek-e annyira mókuskerekezni, amennyire például én szeretek hintázni?" - hát, még ezen is kell dolgozni. Ahogy a "Devecseri kastélypark" című bekezdésen is. A "Sportújságíró - modoros, stb." kezdetű ötletből pedig a szexuális nyelvezet modorosságáig kívántam eljutni, de hát pinanyaltilag még csak töredék ez is.

2009. szeptember 19., szombat

Hogyan készülnek a blogbejegyzések?

Van egy kis négyzetrácsos füzetem, az eddigi bejegyzések többsége abban öltött először alakot, mintegy piszkozatként. Nem Moleskine, egy egyszerű füzet, legalább három éve vettem egy hipermarketben több ikertest... (most leütöttem vele egy nagy zöld bogarat, ami bejött az ablakon és naivan megpihent a szekrényajtón, egy pillanat, hullámsírba temetem a mosdóban; milyen egy eufemisztikus gyilkos vagyok, párizsi szalonokban sem mondták volna szebben; édesanyám azt mondta, hogy irodalmi a blogom és hogy olvassam el Az eltűnt idő nyomábant; ez a párizsi szalonokról jutott eszembe, mert egyszer már majdnem kiolvastam) ...szóval több ikertestvérével együtt vettem ezt a füzetet körülbelül három éve. Korábban ez volt a "fekvőtámasz füzetem", azt jegyzetelgettem benne, hogy melyik nap hány fekvőtámaszt nyomtam, majdnem fél éven keresztül, de már ennek is két éve. Most pedig ez a blogpiszkozat-füzetem.
Szegény bogár fűszeres borra emlékeztető illatú nyomot hagyott a füzet hátoldalán.

Zippo és Nils Holgersson

A Zippo öngyújtóról - amit Lajos barátom gyűjt - egy iskola udvarán hallottam először. Világos, csupa ablak folyosók vették körül minden oldalról, sok iskolának van ilyen apró, belső udvara. A szakközépiskola udvarán említette a vörös hajú srác a Zippo öngyújtót. Hogy a Zippo jó. Hogy minél régebbi, annál többet ér. Hogy van hozzá övre tehető bőrtok is. Hogy a Zippo benzinnek jó illata van, de állítólag árt a fogaknak. Nem dohányoztam akkor sem, de azért megjegyeztem. A vörös, göndör srác a Nike cipőkhöz is értett, azt mondta, hogy még a legjobb hamisítványt is felismeri. Hogy még csak egy eset volt, amikor egy cipőről nem tudta megmondani, hogy hamis-e vagy sem. Sokat lógtunk azokban az időkben, egy évig jártam abba a suliba. A vörös srác azt is mondta, hogy kocsmát nyitni jó biznisz. Ezt Hortobágyiéknál mondta. Söröztünk, és mesélt a füves élményéről. És a tervéről, hogy kocsmát nyit. Hogy a barátnőjének ő az első, és ezért nagyon kötődik hozzá a lány - de ezt már a sétálóutcán mondta, ha jól emlékszem. Hogy ha egy másik lányról le akarja beszélni magát, akkor elképzeli, hogy hogyan végzi a dolgát (mármint a nagydolgát, a wc-n), és ezzel egy időre elmegy a kedve a szextől. Ezt pedig a balett-terem mellett mondta, ahol formás lábú lányok balettoztak. Sokat lógtunk azokban az időkben, főleg anyagismeret órára nem jártunk be. Sztaniszlovszki akkoriban mondta, hogy nem mindegy, hogy csíkos sikló vagy síkos csikló. Akkor még nem találtam ki, hogy nem mindegy, hogy fikció vagy frikció, csak pár évvel később. Az osztályba három vagy négy Levente is járt, pedig nem gyakori név. Harmincan sem voltunk, és volt három vagy négy Levente. Addig nem is volt Levente nevű osztálytársam, ott meg hirtelen lett négy. Vagy három. Általános iskolában a Márton névre csodálkoztam rá, mert addig csak Márton lúdról hallottam, a Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal c. rajzfilmből. Nem hétköznapi osztály, négy Levente. Az iskola belső udvara viszont átlagos volt, sok iskolában van olyan. Szóval ott hallottam először a Zippo öngyújtóról.

2009. szeptember 18., péntek

Nem tudok mit írni

Most valahogy nem tudok mit írni. Bosszantó. Már kezdtem azt hinni, hogy bármikor képes vagyok írni, de ezek szerint mégsem. Mint álmaimban a repülés: van, hogy könnyen megy, és fáradtság nélkül repkedek, siklok az erdők, utcák, lakótelepek felett, vagy épp egy tágas teremben, szobában egyik sarokból a másikba, és van, hogy nem megy, vagy csak nagyon nehezen. És olyankor nem csak az elrugaszkodás nehéz, hanem - amikor valahogy mégis sikerül elég magasra küzdenem magam - a lezuhanástól is tartok. (Álmaimban egyébként csak én tudok repülni - már amikor tudok, ugye -, rajtam kívül senki. Pedig képességem természetesnek, egyszerű mutatványnak tűnik, és csodálkozom is, hogy a többiek képtelenek a levegőbe emelkedni.)
Közben eszembe jutott, hogy a nagyzol szót lehet hogy nem is a szorzótáblás sráctól hallottam először, hanem egy akkoriban kapott könyvben olvastam. Mert nagyon szerettem rajzolni, és édesanyámtól kaptam egy karikatúráról szóló gyermekkönyvet, amiből meg is lehetett tanulni ezt a fajta ábrázolást. Volt benne szó a térbeliségről, a perspektíváról (ezt mintha többek között piramisokkal szemléltette volna a szerző), az árnyékról, vagy például az arcon kifejeződő érzelmekről, és az arcvonások eltúlzásáról. Egy öreg indián is volt benne, részletesen kidolgozott ráncokkal, arcfestéssel, dísztollakkal. Egy híres karikaturista írta és illusztrálta. Ha nem a kórházban hallottam, akkor abban a könyvben olvastam, azt hiszem.

2009. szeptember 17., csütörtök

Futás a Margitszigeten II.

Ma reggel újra futottam egy kört a Margitszigeten. Esős, szürke idő volt, a szemerkélő eső sötétre festette az aszfaltot a szállodák előtt - meg mindenütt, de a Danubius Grand Hotel előtt lettem erre jobban figyelmes, és ez a mondat is ott fogalmazódott meg bennem, hogy "a szemerkélő eső sötétre festette az aszfaltot a szállodák előtt", miközben a futóútról a hotel bejárata felé pillantottam. Valahogy kórház benyomását keltette néhány másodpercre, talán a pásztói kórházat idézte fel, ahol valamikor alsó tagozatos koromban feküdtem pár napot, amikor súlyos influenzám volt; még infúziót is kaptam - volt ott egy srác, aki egy vagy két osztállyal felettem járt, és mesélt a tankönyveiről, amiket már-már hihetetlenül vastagnak írt le, azt gondoltam hogy nagyzol; de ezt még nem ezzel a szóval gondoltam, mert mintha a nagyzol szót is tőle hallottam volna először, és csak később tudtam meg hogy mit jelent. Úgy emlékszem, éjjel volt, és a szorzótábláról is beszélgettünk, meg a tanítójáról vagy tanítónőjéről, akit szintén hihetetlenül könyörtelennek írt le a szorzótábla kikérdezésével kapcsolatban. A kórház után már nem nagyon ismert meg az iskolában, amiben volt valami toniokrögeres vagy halászpetáros, de különösebben nem zavart - végül is ő már nagy volt, két évvel idősebb, és csak a szorzótábláról és a tankönyvekről beszélgettünk egy éjjel. Hogy a fenébe jutott eszembe, hogy tőle hallottam először a nagyzol szót... Ráadásul soha nem is használom, életemben tán tízszer sem mondtam ki eddig, és az a srác sem jutott eszembe szerintem már évek óta, ahogy a kórház sem. Furcsa az emlékezet.
Szeretem az eső illatát, különösen a Margitszigeten, futás közben (csak egy rövid szakaszon, néhány levegővételnyire vegyült bele főtt kukorica távolról szállingózó illata). Mintha a futás a gondolataimnak is lendületet adna - mint gyermekkoromban a hintázás, vagy az autóbuszos utazások. Eszembe jutott Terry Fox is futás közben - amikor már nagyon légszomjam volt -, hogy mennyivel jobban bírhatta a futást mint én, pedig fél lába volt.

2009. szeptember 15., kedd

A lemondásról

Akár Torgyán doktorról is szólhatna ez a bejegyzés, hiszen neki volt a szavajárása az orrhangú "monnyon le", amit aztán a parodisták unalomig ismételtek, karikíroztak - de nem, nem Torgyán József személye lesz a poszt témája.
Vagy ha már így szóba került a napjainkban celebként újra felfedezett, jellegzetes hangú, mosolygós öreg, akkor annyit még leírok, amit egy szintén derűs és deres kollégám mesélt, hogy ő bizony egyszer behúzott Torgyán doktornak (vagy ütötte pofon; erre a részletre nem emlékszem pontosan) a 80-as években, amikor Torgyán még válóperes ügyvédként praktizált Újpesten, valahol a központ környékén, és a kollégám egy ilyen válóper kapcsán összetűzésbe került a pojácával, ahogy emlegette. Mintha azt is megjegyezte volna, hogy még mindig viszket a tenyere, ha eszébe jut az eset, és cseppet sem bánja az ütést és a pénzbírságot, amit tettlegességéért kapott. Mindegy, nekem Torgyán csak egy joviális bácsi a képernyőről, no de könnyen beszélek, hiszen még nem volt válóperem, és nem próbáltak még ügyvédek kiforgatni a vagyonomból. Ejnye, de hát tényleg nem az egykori kisgazda vezérről akartam írni.
Egy régi közgazdaságtan órán hallottam azt a bölcsességet, hogy minden egyes vásárlással, befektetéssel tulajdonképpen lemondunk minden másról, amit vehettünk volna. Egy televízió megvásárlásával például a világ összes másik készülékéről, egy nyaralással a többi lehetséges nyaralóhelyről, satöbbi.
Ez az írásra is igaz: ha valamiről írunk, témák százait dobjuk el. Mert írhattam volna az apró, csinos anyajegyről is a köldökömben, de erről lemondtam, és - ha már lemondás - írtam inkább magáról a lemondásról.
És az olvasásra is igaz, Kedves Olvasóm: ha ezt a blogbejegyzést elolvasod, akkor erre a pár percre minden más online tartalomról lemondtál. Mit is mondhatnék erre, köszönöm. Kedves tőled, és megtisztelsz, hogy ezeket a bekezdéseket választottad.

2009. szeptember 14., hétfő

Hideg a templomban és izgalom az utcán

A devecseri templomban hideg volt, és az a dohos illat (mert számomra ez illat, és nem szag), ami néhány sarokkal arrébb, dédnagymamám házában is oly jellemző volt - lehet, hogy a templomból hordta haza Dédi ezt az illatot. Ültünk Dédivel a templomban, és hideg volt.
A templom hűvössége és hatalmas tere mintha a mellkasomat, lelkemet is lehűtötte és furcsán kitágította volna, űrt éreztem magamban. Máig nem tudom újra felidézni ezt a gyermekkori érzést, csak homályos emlékként dereng. Akkoriban azonban gyakran előjött. Édesanyám hiánya is benne lehetett ebben az üresség-érzetben, mert ő ritkán jött Devecserbe. Távol volt, én pedig Dédivel ültem a mérhetetlen terű és tömegű, hideg, dohos templomban.
Ez az érzés már régen elveszett, és már fel sem tudom idézni, legyen édesanyám bármilyen távol, vagy legyek bármekkora katedrálisban. Elveszett, mint az az érdekes kéj, amit akkor éreztem, amikor a pásztói általános iskolából egy óraközi szünetben kiszöktünk egy osztálytársammal. Már nem tudom, miért mentünk ki, tán édességet vagy képregényt venni. Ahogy elkésve visszafelé tartottunk az iskolába, a sietős séta és a késés izgalma valamiféle genitális bizsergéssé teljesedett. Akkoriban még egyszer-kétszer éreztem ilyesmit hasonló helyzetekben, de aztán örökre elveszett ez az érzés is.

Terry Fox

Egyik ismerősöm kérdezte a minap, hogy voltam-e a Terry Fox futáson, a Margitszigeten.
Mondtam neki, hogy hobbifutóként csak néha futok egy-két kört a szigeten, és nem követem a futórendezvények eseménynaptárát, így aztán nem vettem részt rajta. Viszont felkeltette az érdeklődésem, hogy kicsoda Terry Fox.
Rákerestem, és amilyen szentimentális vagyok, a Wikipédia szócikket olvasva könnybe lábadt a szemem. Terry Fox tizennyolc éves volt, amikor rákot diagnosztizáltak nála, és amputálni kellett az egyik lábát. Eltervezte, hogy műlábbal keresztülfutja Kanadát, hogy adományokat gyűjtsön a rákkutatásra. 1980 tavaszán indult útnak. Körülbelül egy év múlva, a táv felénél, több mint 3000 mérföld megtétele után megállapították, hogy már a tüdejére is átterjedt a rák. Még élete utolsó napjaiban is futott néhány métert, aztán kómába esett és meghalt.
Ha olyan szerencsés leszek, hogy sokáig élek, és életem végéig teljesítek mondjuk ötven Kinizsi Százast és ötvenszer átúszom a Balatont, még akkor sem leszek sehol Terry Foxhoz képest.

Besenyő Pista bácsi és a sznobizmus

Régebben több blogot is nyomon követtem, mostanában elvétve olvasok webnaplókat - inkább csak a sajátomat olvasgatom vissza, átnézem helyesírási szempontból és stilárisan, ilyesmi. Olvasni inkább szépirodalmat olvasok, onnan (és az emlékeimből) jobban szeretek meríteni, mint a blogszféra aktualitásaiból - ez lehet, hogy egyfajta sznobizmus, csak zöld krokodil vagy Fred Perry koszorú helyett így mutatom ki. Meg hát minek olvasnék más blogokat, hát nem? Hát de - felelné meg a kérdést Besenyő Pista bácsi, aki ugyan nem vagyok, de ebben igaza van. Hát nem? Hát de. Olvassák csak mások az én blogomat, nem? De. Megmondom őszintén, nekem egy blogban kell az, hogy kíváncsivá, függővé tegyen, várjam a következő bejegyzést, stb. Ezt az érzést pedig csak az én blogomnál érzem. Mert a blogom addiktív, és én mint dealer is rákattantam egy kicsit. Hát nem? Hát de. (Mert frankón kíváncsi vagyok én is, hogy mik jutnak majd még eszembe és miről fogok írni, szóval ez számomra is mindig meglepetés, kajakra.) Meg sok blogger olyan nagyképűnek és okoskodónak tűnik, aztán még írni is alig tud, minek olvassam őket, inkább írok. Nem? Hát dehogynem. Kajakra. Sz. Mb.

2009. szeptember 13., vasárnap

A pásztói iskola

Gyakran visszatérek álmaimban a Mátra lábánál fekvő kisvárosba, Pásztóra, az általános iskolámba, ahová alsó tagozatban jártam. De még többször olvasás közben.
Az Iskola a határon is abban az épületben és az udvarán játszódott (a főallét valahol a salakos pálya és a magas fák között helyeztem el képzeletben, a szökőkutat kicsit nehezebb volt, de azt is megoldottam, a kosárlabdapálya mellett), és a Buddenbrook család is mintha ott élt volna. Zola Tisztes úriházának lakói is valami hasonló épületben laktak, bár ez utóbbi egy kicsit keveredett fantáziámban A gyűlölet c. film párizsi bérházával, ahová Vinz felcsengetett a kaputelefonon, hogy felmenjenek a drogos archoz, aki Saidnak tartozott.
Volt abban valami idilli, ahogy az iskola udvara a két kispályával a délutáni napsütésben fürdött. Azt hiszem, ott és akkor, tízévesen is átéreztem ezt, de azóta még inkább.

Gondolatok a buszon

Gyermekkoromban gyarkan jártuk édesapámmal autóbusszal a Dunántúlt, a Mátrát, rokonokhoz vagy kirándulóhelyekre tartva.
Duruzsolt a motor, szaladt a táj, dúdoltam magamban, és mindenfélére gondoltam - akkor úgy tűnt, hogy minden pillanatban valami okos dologra gondolok. Hogy gondolataim csodálatosak és csodálatosan össze is függenek, mint egy regény sorai, vagy egy zenei mű dallamai. Az volt az illúzióm, hogy elmém egy másodpercre sem áll meg, folyamatosan szövődik benne valami nehezen kimondható és leírható, de nagyszerű dolog.

Harmónikás cigány

Lágy zeneszó szűrődik be, az ablak alatt harmónikás cigány húzza a nótát. Rója a külvárosi utcákat és zenél, így keresi a kenyerét.
Szórja az éterbe a képzeletbeli hangjegyeket, ahogy a rajzfilmekben, képregényekben kanyarognak elő a hangszerekből, éneklő torkokból a kották; vagy mint ahogy én szórom a blogomba a betűket. Ő legalább megél belőle, s több emberhez jut el. Tán még egyedibb és művészibb is, mint az én gyakran közhelyes és modoros szavaim.

2009. szeptember 12., szombat

Mountain View

Az egyik webstatisztika szerint a festői nevű és távoli, kaliforniai Mountain View városában is van egy visszatérő olvasóm - de ez akár a statisztika tévedése is lehet, mert egy másik egyáltalán nem mutat ilyen látogatót. A mántenvjú szóról egyszerre jutnak eszembe gyermekkorom kirándulásai édesapámmal, az elmúlt évek teljesítménytúrái, valamint a Mountain Dew üdítőital, amiből szintén volt néhány darab a gyűjteményünkben.
[kép forrása: flickr]

Írás és napozás a dombtetőn

Reggel nyomtam pár fekvőtámaszt.
Most egy kiránduló hangya közeledik felém a fűerdőben. Napozunk. Barátnőm napozik, én meg az árnyékban olvasok, írok. A hangya meg cipel valamit. A dombtetőn vagyunk. A gazok és a rozsdás ipartelep mögött Budatétény tarkállik és a budai hegyek kéklenek. Egy másik hangya. Zúg a szél. Zúg egy hajó a Dunán. Egy autó alatt siseg az aszfalt. Egy láthatósági mellényes alak dekázgat valamivel az út szélén, a domb alatt. Egy repülőgép zúg. Egy hangya mindjárt ideér a sárga napozótörölközőhöz, lehet hogy az előző. Mennyi minden történik. Kopik a grafit, egyre vastagabbak a betűk. Hangya sehol. Egy targonca zörög vidáman a rozsdás ipartelep földútján. A Duna túlpartjáról száguldó motorbicikli hangja száguld a dugattyúkból a hallójáratomba. Egy mozdony hangjelzést ad. Biciklisek jönnek rendőri felvezetéssel - akkor ezért áll ott lenn a láthatósági mellényes alak, aki az előbb dekázott. A falevelek zizegnek a szélben, parányi szárnyakként csapkodnak, barátnőm napozik, egy repülőgép méltóságteljesen zúg, a vidám targonca távolodik. Két lepke kergetőzik bukdácsolva a szélben.
Reggel nyomtam fekvőtámaszt, jól esett. Hajlamos vagyok elfelejteni, mennyire jó. Főleg utána. A testformálás tudata. A kitartás. Akaraterő.
Itt az ideje olvasni. A könyv fakó-téglaszín borítója össze van firkálva golyóstollal - tán még én firkáltam össze. Én, gyermekkoromban. A gyermekkori énem.
Lajos írt e-mailt. Azt írta hogy már tizenkét Zippo öngyújtója van. Zúg egy repülő. Felnézek. Két repülő. A közelebbi zúg, a távolabbi csíkot húz. Barátnőm napozik. Szóval Lajosnak már tizenkét öngyújtója van. Nekem kilenc év múlva lesz tizenkét Kinizsi Százas jelvényem. Tizenkét pont. Tizenkét dühös ember. Piszkos tizenkettő. Milyen lesz a kilenc évvel idősebb énem?
Itt az ideje olvasni.
Egy sárga alapon fekete pettyes, apró bogár pihen egy száraz, repedezett, a könyvnél is fakóbb, téglaszín, fordított Franciaország alakú falevéldarabon. Elindult. Felmászik egy fűszálra. Majd le.
Fel a következőre. Le. Jól kipihenhette magát. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1965. Le rouge et le noir. Itt az ideje olvasni.

2009. szeptember 11., péntek

Balzac és a helyesírás

A Wikipédia szócikkben olvastam, hogy Balzacnak nagyon rossz volt a helyesírása. Ezen először egy kicsit meglepődtem, mert egy íróról azt feltételezi az ember, hogy helyesen ír - bár igaz, a francia nyelv elég bonyolult ebből a szempontból. Ahogy belegondolva az is igaz, hogy a helyesírás nem tartozik olyan szorosan a szépírói képességekhez, mint a történetmesélés, vagy gördülékeny mondatok papírra vetése, melyek olvasmányosan vezetik a szemet és a képzeletet. Most egy lakberendezői hasonlatot próbáltam ehhez keresni a fejemben (még a délután lapozgatott lakberendezési újság hatása alatt vagyok; szeretem a lakberendezési újságokat, általában a hipermarketekben, unalmas perceimben merítek belőlük vizuális élményt, harmóniát, színkompozíciókat), de hirtelen nem találtam.

Mama vagy mamma

Soma Mamagésa helyesen inkább Mammagésa lenne. Tessék, Soma Mamagésa és a Libidó, mondom én.
(Apropó mássalhangzó-kettőzés: egyik unokatestvérem egyszer - teljesen komolyan - megkérdezte, hogy hány n-nel írják azt, hogy annál. Mondtam neki, hogy attól függ, majd a helyesírási problémát és derültségem megosztottam nagybátyámékkal).
Ha már játék a szavakkal: tréfás előadóneveim.
[fotó: Willendorfi Vénusz]

Szeptember tizenegy

Ma újra a nyolc évvel ezelőtti terrortámadásról szól a sajtó és sok blogposzt is megjelenik a témában, gyakran azzal a személyes elemmel, hogy ki hol volt és mit csinált éppen akkor.
2001. szeptember 11-én azokban az órákban a Miskolci Egyetem főépületében voltam, és épp a francia középfokú nyelvvizsgámat tettem le. Ezért aztán nekem 9/11-ről a Miskolci Egyetem egyik folyosója jut eszembe - ahol várakoztam -, és a folyosó linóleum padlója. És még az a mondat, ami otthon fogadott: "Bombázzák New Yorkot!". Ahogy hazaérve a szoba ajtajából a tévére néztem, a rendkívüli hírekből először tényleg bombázásnak tűnt: a Nagy Alma madártávlatból, komótosnak ható repülőgépek (melyek valójában, mint olvastam, 500-900 km/h sebességgel mentek), füstölgő épületek.
Érdekesség: konspirációs teóriák 9/11 kapcsán.

2009. szeptember 10., csütörtök

A blogom és én

A blogom eléggé hozzámnőtt, legalább annyira a részem, mint az évről évre teljesített Kinizsi Százas és a Balatonátúszás, a sármomról és cukiságomról - és olykor tinivígjátékba illő, már-már chris kleini esetlenségemről - való meggyőződésem, a baseball-sapkám, a társasjáték ötleteim, vagy a rollerezés a bevásárlókocsival a hipermarketekben.
[fotó: port.hu - Húgom, nem húgom]

Az álmok és a valóság

Érdekesek azok a visszatérő álmok, amik néha olyannyira valóságosnak tűnnek, hogy ilyenkor meg is jegyzem álmomban: nahát, ez egy visszatérő álmom, és most ez a valóság egészen más, sokkal szürkébb, hétköznapibb. Mert pont ezek a valóságosnak tűnő álmok a legkevésbé álomszerűek, hiányzik belőlük az álmok lelke, hangulata.
Például amikor dédnagymamám devecseri házáról álmodom, gyermek- és kamaszkorom egyik rég nem látott helyszínéről, időről időre felbukkan egy ilyen "valóságos" álom; amikor az elvarázsolt múltba távolodott környezet varázslat nélkül marad, és ezen megdöbbenek valóságnak hitt álmomban.