Devecser, a magyar Bhopal

Bár a híradókban és az online hírportálokon azt, hogy "Devecserben" következetesen úgy írják és mondják, hogy "Devecseren", a "Devecserbe"-t pedig úgy, hogy "Devecserre", mindkét esetben az előbbi alak a helyes, vagy legalábbis az általam inkább megszokott. No mindegy, ez csak egy észrevétel.
Devecser városára lesújtott a vörösiszap, mint a Száz év magányban a Buendíák településére a különféle csapások, vagy Pripjatyra az ólomízű, ciripelő radioaktivitás. Dédi omladozó házát nem érte el a vörös massza, mert az az Arany János utcában, egy domboldalon fekszik - igaz, lassan pusztul lúgos iszap nélkül is.
Amikor arra gondolok, hogy egyszer író leszek, legtöbbször még mindig Dédi nagyszobája jelenik meg előttem a könyvespolccal, és azon a polcon látom a könyvemet, amint méltósággal szemléli a templom-dohos szobát, és olvasójára vár a könyvekre oly jellemző néma kitartással, mellyel akár évtizedekig is képesek olvasójukra várni, hogy szóra nyithassák papír-ajkaikat.
Visszatérve az iszapra, furcsa dolog az, amikor egy általunk ismert, lelkünkhöz közel álló helyen (vagy netán a lakóhelyünkön) történik természeti csapás vagy ipari katasztrófa. E bejegyzés címe túlzónak tűnhet és túlzó is, hiszen ezredannyi ember halt vagy vakult meg, mint 1984-ben Bhopalban a gyilkos ciánködben, de míg az a világ legnagyobb ipari tragédiája volt, addig a kolontári, devecseri hazánk eddigi legpusztítóbbja.