Álom a filmes szekerekről és Dombos Attiláról

Este levert voltam, rázott a hideg. Aztán elaludtam, és furcsa álmokat hozott a lázas éjszaka.
Árnyas erdőben jártam. Magas fák között kanyargott le a hegyről a mély keréknyomú, poros szekérút. Nem egyedül voltam, egy egész csapattal jöttem lefelé a szekérúton: egykori osztálytársakkal és néhány ismeretlennel. Szóval amolyan erdei osztálykirándulás hangulata volt az álmomnak; viszont az osztálytársak nem egy konkrét osztály diákjai voltak, hanem több volt iskolámból keveredtek össze. Akit határozottan felismertem: a mindig vicces és jólelkű K. Máté. Tehát ereszkedtünk lefelé a földúton, osztálytársak, néhány ismeretlen, és a filmes szekerek. A filmes szekerek mintha forgatásra vagy forgatásról igyekeztek volna, és emberi irányítás valamint állati erő nélkül jöttek velünk a lejtőn. Egy-egy filmet képviseltek valahogy, kellékekkel és díszdobozos DVD lemezekkel voltak megpakolva (tehát akkor a forgatás mégis jóval korábban volt, no mindegy, most álmodtam először filmes szekerekről, arra sem emlékszem, milyen filmhez kapcsolódott egy-egy ilyen szekér, de nem kifejezetten kosztümös filmekhez vagy westernekhez, hanem inkább olyanokhoz, amelyeknek semmi közük a szekérhez mint közlekedési eszközhöz, úgy emlékszem).
Tehát gyalogoltunk a szekérúton, K. Máté, a többiek és én, na meg a ló és hajtó nélküli, csak a mély keréknyom által vezetett szekerek, megpakolva filmes kellékekkel és díszdobozos DVD lemezekkel, meg még tán filmplakátokkal is (mozirajongó Lajos barátomnak biztosan tetszettek volna ezek a különös járművek és kultikus szállítmányuk; Lajos mintha nem lett volna a társaságban). Aztán egyszer csak elszabadultak a szekerek - ami nem is csoda, hiszen irányítás és fékezés nélkül gurultak a lejtőn, inkább az a csoda, hogy addig komótosan jöttek, és nem szabadultak el már korábban -, és mi alig tudtunk kitérni a hirtelen felgyorsuló és recsegve-nyikorogva száguldó szekerek elől. Az elszabadult járművek le is tértek az addig hűen és megfontoltan követett útról, és a fák között robogtak, amíg aztán egy fatörzs vagy egy bucka útjukat nem állta. A vicces és jólelkű K. Mátét felvidította a jelenet, gyalogos osztályunk és a néhány ismeretlen ügyes kitérése a szekerek elől, majd a széttört kocsik porfelhős, kaszkadőrjelenetbe illő látványa.
Ahogy álmomban tovább sétáltunk az árnyas erdőben (immár a filmes szekerek nélkül), a blogomra gondoltam, és arra, hogy majd írok egy bejegyzést Dombos Attiláról.
Dombos Attila a pásztói általános iskolában volt osztálytársam, 2. és 4. osztály között - azért csak abban a három évben, mert másodikos koromban költöztünk Pásztóra, aztán negyedik után már tovább is költöztünk onnan.
Dombos Attila meghalt, tizennyolc éves korában, leukémiában. Ő az egyetlen (volt) osztálytársam, akiről tudom, hogy meghalt. Sokat bicikliztünk, játszottunk 2. és 4. osztály között - főleg inkább 3. és 4. körül, mert másodikban még nem voltunk annyira jóban. Náluk láttam először pornóújságot és a Predátor c. schwarzeneggeres sci-fi akciófilmet. Volt macskájuk is, de már nem emlékszem a nevére. Játékautókat csereberéltünk. A patakparton a szerelmeinkről beszélgettünk és szerelmesleveleket fogalmaztunk. Aztán tizenöt éves korunkban még egyszer találkoztunk, amikor újra Pásztón jártam, és ellátogattam hozzá a város szélére. Guns N' Roses-t hallgatott az új hifijén, és rendetlenség volt a szobájában. Jó volt újra látni.

Lajos

Lajos az egyik legjobb barátom, és egyúttal blogom egyik törzsolvasója (bár eddig még nem fűzött a bejegyzésekhez hozzászólásokat; lehet hogy csak olvasóként, "read only" kíván jelen lenni, vagy pedig - mert ez is előfordulhat - valami hibádzik a kommentrendszerrel, és hiába próbál kétségbeesetten hozzászólni - mondjuk a kétségbeesés nem jellemző Lajosra, legalábbis ahogy ismerem; szóval hiába próbál hozzászólni, nem jelennek meg a kommentjei, de ettől - ahogy mondtam - nem esik kétségbe).
Lajost még akkoriban ismertem meg, amikor rövid ideig úgy tűnt, hogy komolyabb közöm lesz a programozás világához. Azóta kiderült, hogy ez számomra vakvágány volt (de azért vakvágány létére szép tájakon keresztülvezető, hangulatos, kisvasúti vakvágány, viaduktokkal meg minden; még akkor is, ha ez vasútépítészeti ellentmondás, mert hát minek lennének egy látszólag sehová sem vezető vakvágányon viaduktok, meg minden).
Lajos barátomban gyűjtőszenvedély tüze lobog, már-már szó szerint: a Zippo öngyújtók megszállott gyűjtője, de komoly figyelmet és egy teljes vitrint fordít az egyetemi szakestek díszkorsóira is, valamint a kultuszfilmekre.
Lajosról még egy pad jut eszembe a miskolci kampusz egyik sétánya mellett, ahol először beszélgettünk. És egy söröző, ahol az írásról beszélgettünk először. És egy dohányzóasztal vébékás poharakkal, ami körül sokszor, sokmindenről beszélgettünk.
Szóval Lajos az én egyik legjobb barátom.