Álom a filmes szekerekről és Dombos Attiláról

Este levert voltam, rázott a hideg. Aztán elaludtam, és furcsa álmokat hozott a lázas éjszaka.
Árnyas erdőben jártam. Magas fák között kanyargott le a hegyről a mély keréknyomú, poros szekérút. Nem egyedül voltam, egy egész csapattal jöttem lefelé a szekérúton: egykori osztálytársakkal és néhány ismeretlennel. Szóval amolyan erdei osztálykirándulás hangulata volt az álmomnak; viszont az osztálytársak nem egy konkrét osztály diákjai voltak, hanem több volt iskolámból keveredtek össze. Akit határozottan felismertem: a mindig vicces és jólelkű K. Máté. Tehát ereszkedtünk lefelé a földúton, osztálytársak, néhány ismeretlen, és a filmes szekerek. A filmes szekerek mintha forgatásra vagy forgatásról igyekeztek volna, és emberi irányítás valamint állati erő nélkül jöttek velünk a lejtőn. Egy-egy filmet képviseltek valahogy, kellékekkel és díszdobozos DVD lemezekkel voltak megpakolva (tehát akkor a forgatás mégis jóval korábban volt, no mindegy, most álmodtam először filmes szekerekről, arra sem emlékszem, milyen filmhez kapcsolódott egy-egy ilyen szekér, de nem kifejezetten kosztümös filmekhez vagy westernekhez, hanem inkább olyanokhoz, amelyeknek semmi közük a szekérhez mint közlekedési eszközhöz, úgy emlékszem).
Tehát gyalogoltunk a szekérúton, K. Máté, a többiek és én, na meg a ló és hajtó nélküli, csak a mély keréknyom által vezetett szekerek, megpakolva filmes kellékekkel és díszdobozos DVD lemezekkel, meg még tán filmplakátokkal is (mozirajongó Lajos barátomnak biztosan tetszettek volna ezek a különös járművek és kultikus szállítmányuk; Lajos mintha nem lett volna a társaságban). Aztán egyszer csak elszabadultak a szekerek - ami nem is csoda, hiszen irányítás és fékezés nélkül gurultak a lejtőn, inkább az a csoda, hogy addig komótosan jöttek, és nem szabadultak el már korábban -, és mi alig tudtunk kitérni a hirtelen felgyorsuló és recsegve-nyikorogva száguldó szekerek elől. Az elszabadult járművek le is tértek az addig hűen és megfontoltan követett útról, és a fák között robogtak, amíg aztán egy fatörzs vagy egy bucka útjukat nem állta. A vicces és jólelkű K. Mátét felvidította a jelenet, gyalogos osztályunk és a néhány ismeretlen ügyes kitérése a szekerek elől, majd a széttört kocsik porfelhős, kaszkadőrjelenetbe illő látványa.
Ahogy álmomban tovább sétáltunk az árnyas erdőben (immár a filmes szekerek nélkül), a blogomra gondoltam, és arra, hogy majd írok egy bejegyzést Dombos Attiláról.
Dombos Attila a pásztói általános iskolában volt osztálytársam, 2. és 4. osztály között - azért csak abban a három évben, mert másodikos koromban költöztünk Pásztóra, aztán negyedik után már tovább is költöztünk onnan.
Dombos Attila meghalt, tizennyolc éves korában, leukémiában. Ő az egyetlen (volt) osztálytársam, akiről tudom, hogy meghalt. Sokat bicikliztünk, játszottunk 2. és 4. osztály között - főleg inkább 3. és 4. körül, mert másodikban még nem voltunk annyira jóban. Náluk láttam először pornóújságot és a Predátor c. schwarzeneggeres sci-fi akciófilmet. Volt macskájuk is, de már nem emlékszem a nevére. Játékautókat csereberéltünk. A patakparton a szerelmeinkről beszélgettünk és szerelmesleveleket fogalmaztunk. Aztán tizenöt éves korunkban még egyszer találkoztunk, amikor újra Pásztón jártam, és ellátogattam hozzá a város szélére. Guns N' Roses-t hallgatott az új hifijén, és rendetlenség volt a szobájában. Jó volt újra látni.

Betegen az ágyban

De La Mole márki is a pásztói iskolában lakik. Olvasok, a regény felénél tartok. Beteg vagyok. Hatott az orrcsepp, kifújom az orrom. Julien Sorel már a párizsi szalon vendége, de La Mole márki házában, ami a pásztói Gárdonyi Géza Általános Iskola épületeként jelenik meg előttem. Beteg vagyok; olvasok, írok. Talán rajzolni is fogok. Mint gyermekkoromban, amikor betegen feküdtem otthon. A maratoni váltón betegedhettem meg. Túl hideg volt a frissítő, amit ittam. A táv is sok volt. Egy szigetkörhöz vagyok szokva. Jövőre jobb formába kell hoznom magam. Hatott az orrcsepp, máris sokkal könnyebb a levegővétel. Barátnőm bundáskenyeret készít. Egyszerre jó és rossz betegnek lenni. Mint a hidegrázás, az is egyszerre kellemetlen és kéjes. Bár most nem fázom. Inkább nem írok tovább, pihenek.

Futás a Margitszigeten II.

Ma reggel újra futottam egy kört a Margitszigeten. Esős, szürke idő volt, a szemerkélő eső sötétre festette az aszfaltot a szállodák előtt - meg mindenütt, de a Danubius Grand Hotel előtt lettem erre jobban figyelmes, és ez a mondat is ott fogalmazódott meg bennem, hogy "a szemerkélő eső sötétre festette az aszfaltot a szállodák előtt", miközben a futóútról a hotel bejárata felé pillantottam. Valahogy kórház benyomását keltette néhány másodpercre, talán a pásztói kórházat idézte fel, ahol valamikor alsó tagozatos koromban feküdtem pár napot, amikor súlyos influenzám volt; még infúziót is kaptam - volt ott egy srác, aki egy vagy két osztállyal felettem járt, és mesélt a tankönyveiről, amiket már-már hihetetlenül vastagnak írt le, azt gondoltam hogy nagyzol; de ezt még nem ezzel a szóval gondoltam, mert mintha a nagyzol szót is tőle hallottam volna először, és csak később tudtam meg hogy mit jelent. Úgy emlékszem, éjjel volt, és a szorzótábláról is beszélgettünk, meg a tanítójáról vagy tanítónőjéről, akit szintén hihetetlenül könyörtelennek írt le a szorzótábla kikérdezésével kapcsolatban. A kórház után már nem nagyon ismert meg az iskolában, amiben volt valami toniokrögeres vagy halászpetáros, de különösebben nem zavart - végül is ő már nagy volt, két évvel idősebb, és csak a szorzótábláról és a tankönyvekről beszélgettünk egy éjjel. Hogy a fenébe jutott eszembe, hogy tőle hallottam először a nagyzol szót... Ráadásul soha nem is használom, életemben tán tízszer sem mondtam ki eddig, és az a srác sem jutott eszembe szerintem már évek óta, ahogy a kórház sem. Furcsa az emlékezet.
Szeretem az eső illatát, különösen a Margitszigeten, futás közben (csak egy rövid szakaszon, néhány levegővételnyire vegyült bele főtt kukorica távolról szállingózó illata). Mintha a futás a gondolataimnak is lendületet adna - mint gyermekkoromban a hintázás, vagy az autóbuszos utazások. Eszembe jutott Terry Fox is futás közben - amikor már nagyon légszomjam volt -, hogy mennyivel jobban bírhatta a futást mint én, pedig fél lába volt.

Tátrai kullancs a nyelőcsőben

Lajos barátom (egyik törzsolvasóm) ismét mondta, hogy írjak gyakrabban és többet a blogomba, hogy legyen mit olvasnia. Igyekszem megszívlelni ezt, és ha nem is minden nap, de azért minél gyakrabban és minél többet írni, hogy legyen olvasnivalótok, kedves olvasóim.
Ebben a bejegyzésben gyermekkori "képzelt betegségeimről" fogok mesélni.
Egyszer, amikor édesapámmal a Tátrában töltöttünk pár napot, és Poprád környékén jártuk a hegyeket, az a félelmem támadt, hogy lenyeltem egy kullancsot, ami bizonyára a nyelőcsövemben fészkelődött a húsomba, ráadásul még fertőzött is agyhártyagyulladással. Ezt az emléket felidézve egy fennsík jelenik meg előttem, egy kis tóval és egy szép erdészházzal-fogadóval.
Máskor pedig azt képzeltem, hogy mellrákom van, mert az egyik mellem duzzadtabbnak tűnt a másiknál - de aztán nem lett semmi bajom (az általános iskolás fiúk mellrákja amúgy sem lehet túl gyakori halálozási ok). Ehhez az emlékhez pedig dédnagymamám devecseri házának udvara kapcsolódik, ugyanis ott nyaraltam, amikor ez a bizarr képzet nyugtalanított.