Ahogy kocogtam a Margitszigeten, egyszer csak megelőzött egy lány gyalog, majd egy srác is. Mondtam is magamban, hogy én itt teljesítőképességem határait feszegetve futok kéjes-kellemetlen oxigénhiányos állapotban, ők meg gyalog lehagynak, na szép. Nem tartogatom sokáig a poént, elárulom, hogy csak azért előztek le ám, mert versenygyaloglók voltak, akik olyan fura csípőmozgás közben rendkívül gyorsan szedik a lábukat, gondosan ügyelve arra hogy betartsák a gyaloglás nem túl komplikált, ám szigorú szabályát, azaz hogy ne rugaszkodjanak el a talajtól, hanem mozgásuk minden pillanatában legalább egy talpuk a földön legyen.Majdnem sikerült egyébként lefutnom a két kört, így van rá esély, hogy formába tudom hozni magam a Vivicittára. Érdekes, hogy a sziget pest felőli oldalán melegem volt a szélcsend miatt, míg a budain kellemes szellő hűsített, ez mintha már többször is így lett volna, lehet hogy van valami földrajzi-meteorológiai magyarázata.
Amikor kezdtem kifulladni, eszembe jutott Terry Fox. Nem adhatom fel, mondtam magamban. Aztán felcsendült az Eye of the Tiger gitárszólója is a fülhallgatómban, na mondom akkor most már aztán tényleg nem adhatom fel, küzdenem kell mint Rocky Balboának.
Aztán láttam a Dunán úszni azt a különös kétéltű buszt is, ami vízen is képes vinni a városnéző turistákat. Erre már nem is mondtam magamban semmit, sőt meg sem lepődtem, mivel már többször is láttam. Már csak egy vízen úszó csuklós busz lepne meg, vagy egy emeletes, ezt a sárgát már megszoktam.
Volt még egy persze sok más élményem és gondolatom is futás közben, de most ennyi jutott eszembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése