Vivicittá 2010

Lefutottam életem első Vivicittáját, azaz 12 km-t Budapest belvárosában. Ezzel remélhetőleg egy újabb "sporthagyományom" veszi kezdetét, a Kinizsi Százas (idén a 4. következik) és a Balatonátúszás (idén az 5.) mellett.

Rögtön jövök

Pár nap múlva újra hosszabb bejegyzésekkel jelentkezem.

Holnap pedig megpróbálok futni három kört a Margitszigeten (ami körülbelül 15 km-t jelent).

Gondolatok és élmények futás közben

Ahogy kocogtam a Margitszigeten, egyszer csak megelőzött egy lány gyalog, majd egy srác is. Mondtam is magamban, hogy én itt teljesítőképességem határait feszegetve futok kéjes-kellemetlen oxigénhiányos állapotban, ők meg gyalog lehagynak, na szép. Nem tartogatom sokáig a poént, elárulom, hogy csak azért előztek le ám, mert versenygyaloglók voltak, akik olyan fura csípőmozgás közben rendkívül gyorsan szedik a lábukat, gondosan ügyelve arra hogy betartsák a gyaloglás nem túl komplikált, ám szigorú szabályát, azaz hogy ne rugaszkodjanak el a talajtól, hanem mozgásuk minden pillanatában legalább egy talpuk a földön legyen.
Majdnem sikerült egyébként lefutnom a két kört, így van rá esély, hogy formába tudom hozni magam a Vivicittára. Érdekes, hogy a sziget pest felőli oldalán melegem volt a szélcsend miatt, míg a budain kellemes szellő hűsített, ez mintha már többször is így lett volna, lehet hogy van valami földrajzi-meteorológiai magyarázata.
Amikor kezdtem kifulladni, eszembe jutott Terry Fox. Nem adhatom fel, mondtam magamban. Aztán felcsendült az Eye of the Tiger gitárszólója is a fülhallgatómban, na mondom akkor most már aztán tényleg nem adhatom fel, küzdenem kell mint Rocky Balboának.
Aztán láttam a Dunán úszni azt a különös kétéltű buszt is, ami vízen is képes vinni a városnéző turistákat. Erre már nem is mondtam magamban semmit, sőt meg sem lepődtem, mivel már többször is láttam. Már csak egy vízen úszó csuklós busz lepne meg, vagy egy emeletes, ezt a sárgát már megszoktam.
Volt még egy persze sok más élményem és gondolatom is futás közben, de most ennyi jutott eszembe.

Futás a szigeten

Tegnap - bár ténylegesen csak a Duna kettéágazó, hömpölygő sávjával elválasztva a nyüzsgő tömegtől, de mégis kiszakadva a város és a hétköznapok forgatagából - újra voltam futni a Margitszigeten, felkészülésképp az idei futószezonra és a május végén esedékes (számomra negyedik) Kinizsi Százasra.

A futás elméletéről I. - A megállás

Most mondta a rádió, hogy futás előtt be kell melegíteni; valamint hogy nem szabad rögtön abbahagyni a futást, hanem fokozatosan kell lelassítani. Hát még szép. Ha valaki rohan, rohan, aztán egyszer csak hirtelen abbahagyja a futást, vigyázzba vágja magát, vagy megpróbál felvenni valamilyen "pihenj" testhelyzetet, hát úgy elvágódik a földön, hogy még a kezét-lábát is eltörheti (hacsak nem narancssárga ruhás Shaolin harcos, mert akkor a megfelelő eséstechnika birtokában sérülés nélkül megvalósíthatja a látványos megállást).

Első stafétafutásom

Tegnap lefutottam a maratoni staféta rám jutó 11 kilométerét (végül a Lánchíd budai hídfőjének környékéről kellett egy Budafoki úti kitérő után a Lágymányosi hídhoz futnom). Apró malőrrel indult a dolog, mivel pár perc késéssel értem a váltóhelyre, ráadásul az első néhány ruganyos lépést rossz, vagyis az ellenkező irányba tettem (természetesen csak azért, hogy jobb kedvre derítsem a futótársaimat és a közönséget - na jó, valójában azért, mert szórakozott vagyok; de hát ez már akkor is előfordult velem, amikor betépve autóverseny-szimulátoroztam; sőt, egyszer a lefelé tartó mozgólépcsőn akartam felmenni, amit aztán szórakozott botladozás követett, öcsém fel is idézte a tréfás jelenetet egy ideig). Mivel egy szigetkörhöz vagyok szokva, az utolsó kilométereken már nem voltam makulátlanul fitt és friss, de Kedvesem "Hajrá Sanyi!" kiáltása erőt adott a célegyenesben is.

Futás holnap

Kedves blogom, kedves olvasók, holnap gondoljatok rám, mert életem első váltófutásán veszek majd részt (a Pázmány Péter sétánytól kell majd eljutnom a Roosevelt térig). Elég szórakozott vagyok, a szemem sem túl jó, de azért remélem, hogy megtalálom majd a váltótársaimat. No majd holnap kiderül. Ma futottam egy kört a Margitszigeten, de holnap kétszer ennyi vár rám.

A nagy Lebowski és az írói ábrándok

Tegnap (miután futottam egy kört a Margitszigeten) unokatestvéremnél megnéztem A nagy Lebowski c. filmet. Illetve csak majdnem megnéztem, mert úgy alakult, hogy az utolsó kb. negyed órát nem láttam. Rájöttem, hogy a vörös hajú srác hasonlított a nagy Lebowskira, legalábbis amikor Lebowski napszemüvegben volt, mert a szemük azért különbözött (és különbözik mind a mai napig, minden bizonnyal). A lazaságukban is volt némi hasonlóság.
Egyébként nem csak én dédelgetek írói ábrándokat a családban, hanem unokatestvérem is. Jelenleg egy mesén dolgozik, már csak két fejezete hiányzik. A következő terve pedig egy elég bonyolult regény (vasalás közben mesélt róla), melynek a bibliai Sámson lesz a főhőse. Többet nem árulhatok el róla, de nem is nagyon tudnék, mert nem egyszerű a sztori, és már ott, unokatestvérem forgószékében ülve elvesztettem a fonalat.

Futás a Margitszigeten II.

Ma reggel újra futottam egy kört a Margitszigeten. Esős, szürke idő volt, a szemerkélő eső sötétre festette az aszfaltot a szállodák előtt - meg mindenütt, de a Danubius Grand Hotel előtt lettem erre jobban figyelmes, és ez a mondat is ott fogalmazódott meg bennem, hogy "a szemerkélő eső sötétre festette az aszfaltot a szállodák előtt", miközben a futóútról a hotel bejárata felé pillantottam. Valahogy kórház benyomását keltette néhány másodpercre, talán a pásztói kórházat idézte fel, ahol valamikor alsó tagozatos koromban feküdtem pár napot, amikor súlyos influenzám volt; még infúziót is kaptam - volt ott egy srác, aki egy vagy két osztállyal felettem járt, és mesélt a tankönyveiről, amiket már-már hihetetlenül vastagnak írt le, azt gondoltam hogy nagyzol; de ezt még nem ezzel a szóval gondoltam, mert mintha a nagyzol szót is tőle hallottam volna először, és csak később tudtam meg hogy mit jelent. Úgy emlékszem, éjjel volt, és a szorzótábláról is beszélgettünk, meg a tanítójáról vagy tanítónőjéről, akit szintén hihetetlenül könyörtelennek írt le a szorzótábla kikérdezésével kapcsolatban. A kórház után már nem nagyon ismert meg az iskolában, amiben volt valami toniokrögeres vagy halászpetáros, de különösebben nem zavart - végül is ő már nagy volt, két évvel idősebb, és csak a szorzótábláról és a tankönyvekről beszélgettünk egy éjjel. Hogy a fenébe jutott eszembe, hogy tőle hallottam először a nagyzol szót... Ráadásul soha nem is használom, életemben tán tízszer sem mondtam ki eddig, és az a srác sem jutott eszembe szerintem már évek óta, ahogy a kórház sem. Furcsa az emlékezet.
Szeretem az eső illatát, különösen a Margitszigeten, futás közben (csak egy rövid szakaszon, néhány levegővételnyire vegyült bele főtt kukorica távolról szállingózó illata). Mintha a futás a gondolataimnak is lendületet adna - mint gyermekkoromban a hintázás, vagy az autóbuszos utazások. Eszembe jutott Terry Fox is futás közben - amikor már nagyon légszomjam volt -, hogy mennyivel jobban bírhatta a futást mint én, pedig fél lába volt.

Terry Fox

Egyik ismerősöm kérdezte a minap, hogy voltam-e a Terry Fox futáson, a Margitszigeten.
Mondtam neki, hogy hobbifutóként csak néha futok egy-két kört a szigeten, és nem követem a futórendezvények eseménynaptárát, így aztán nem vettem részt rajta. Viszont felkeltette az érdeklődésem, hogy kicsoda Terry Fox.
Rákerestem, és amilyen szentimentális vagyok, a Wikipédia szócikket olvasva könnybe lábadt a szemem. Terry Fox tizennyolc éves volt, amikor rákot diagnosztizáltak nála, és amputálni kellett az egyik lábát. Eltervezte, hogy műlábbal keresztülfutja Kanadát, hogy adományokat gyűjtsön a rákkutatásra. 1980 tavaszán indult útnak. Körülbelül egy év múlva, a táv felénél, több mint 3000 mérföld megtétele után megállapították, hogy már a tüdejére is átterjedt a rák. Még élete utolsó napjaiban is futott néhány métert, aztán kómába esett és meghalt.
Ha olyan szerencsés leszek, hogy sokáig élek, és életem végéig teljesítek mondjuk ötven Kinizsi Százast és ötvenszer átúszom a Balatont, még akkor sem leszek sehol Terry Foxhoz képest.

Futás a Margitszigeten

Ma reggel könnyű adrenalinszárnyaimon újra körberepültem a Margitszigetet a salakvörös folyosó felett.
A fotózáshoz nincs különösebb érzékem, de azt hiszem ez a felvételem nem is sikerült olyan rosszul, és élénk, álomszerű színeivel valamelyest visszaadja a futás hangulatát (a festményszerű elmosódottság annak köszönhető, hogy futtában rögzítettem a pillanatot).