Az elbaszcsizódott fülhallgató

Elbaszcsizódott a telefonom fülhallgatója. Így stílustól függetlenül minden muzsika egyfajta fémes, karcos, disztorziós remixként jön ki belőle. Aztán hol kiesik a magas, hol eltompul a mély, a vokál is mintha egy bezárt szobából vagy egy vakondtúrásból szűrődne ki. Az énekesnő, Oceana Cry cry c. dalához sem Dj Robee tolja hozzá a legtöbb pluszt és kreatív újragondolást, hanem a fülhallgatóm megszakadt idegszálai, melyek hajladozva olykor ismét összeérnek, kiszámíthatatlanságot és új hangzást adva a zenének. A helyzetet kihasználva korábbi háttérmotívumok tolakodnak elő, helyet cserélve az unottá szokottakkal. Ha százszor meghallgatnám, akkor sem szólna kétszer ugyanúgy. Mint egy élő koncert. Vagy inkább mintha egy túlzásba esett, szintézer-fetisiszta lemezlovas játszana a dalokkal. Szóval ilyen most az én önálló életre kelt, művészi álmokat dédelgető, és álmainak hangot is adó, vagy inkább elvevő (mert ugye a kevesebb olykor több: állítólag a nagy írók vagy a filmrendezők sem azon törik jobban a fejüket, hogy mit tegyenek még hozzá a művükhöz, hanem hogy mit vegyenek el belőle úgy, hogy e sejtetéssel, befogadóra bízott kiegészítéssel mégis több legyen), elbaszcsizódott fülhallgatóm.