Száz év magány

Az eltűnt idő nyomában első kötetét letéve végül Gabriel García Márquez Száz év magány című regényével folytattam utam, ezt a különösebb tervezettség nélküli, kissé sors- vagy véletlenszerű irodalmi kalandtúrát, amely egy balatonlellei ágyon kezdődött ez év nyarán, és amelyről nem tudom meddig tart, így azt sem tudom, hol tartok: több van-e még hátra, mint amennyit eddig haladtam, vagy netán fordítva. Nagy hatással van rám Márquez stílusa. Édesanyám szerint, aki valamikor régen olvasta, e stílus neve fantasztikus realizmus, vagy mágikus realizmus; visszakanyarodva Swannhoz: édesanyám még Combray-ben is járt, Proust házában - Combray kisvárosának érdekessége egyébként, hogy Proust ezt csupán kitalált névként ragasztotta gyermekkori emlékeinek színhelyére, de később lakói Az eltűnt idő nyomában tiszteletére átnevezték városukat Combray-re, így nevében is valóságossá vált, izgalmas irodalmi visszacsatolásként.
Szóval hatással van rám, szerintem nagy hatással, már amennyire egy ilyen hatás mérhető vagy hasonlítható - de ha mérhető, akkor is nehézségekbe ütközik ezen öndiagnózis; ráadásul most olvasom - a most itt egyfajta számtani közepe annak, hogy tegnap ilyenkor is olvastam és feltehetően holnap ilyenkor is olvasni fogom, de természetesen ebben a pillanatban nem olvasom -, és ez, hogy most olvasom, szintén megnezíti annak objektív megítélését, hogy mekkora hatással van vagy lesz rám a Száz év magány.