Csavargás az Alpokban

Kiolvastam Zola Mouret abbé vétke c. regényét (s közben ráeszméltem, hogy több regény, vagy inkább novella-kezdeményemben magam is egyfajta Paradou megteremtésén fáradoztam, kevés sikerrel), s most Benedek Istvántól olvasom a Csavargás az Alpokban-t.

Mouret abbé vétke

Proust regényfolyamának második kötetét, a Bimbózó lányok árnyékában-t kicsit félretettem - valahogy elakadtam benne, de majd egyszer később újra nekifogok -, és most a Mouret abbé vétke c. regényt olvasom Zolától (a Tisztes úriház után ez a második Zola-regény, amit olvasok).

A lány, akinek levágták a mellét

Kamaszkorom egyik már-már elfelejtett, de azért nyomokban tudatalattimba épült olvasmányélménye Szolzsenyicin Rákosztály c. regénye. Édesanyám adta olvasni még valamikor tizenéves koromban, amikor influenzásan feküdtem otthon - ami persze a szinte biztos gyógyulás tudatában össze sem hasonlítható egy rákosztály halálközeli hangulatával, de kívülállóként olvasni és borzongani épp megfelelő. Leginkább az a rész maradt meg emlékezetemben, amikor egy lánynak mellrákja van, és megkéri a főhős fiút, hogy még utoljára csókolja meg a mellét, mielőtt másnap levágnák (merthogy az 1950-es években játszódik, amikor még nem létezett mellplasztika). Elég katartikus volt, bár Zweig Ámok c. novellája még ezen is túltesz - igaz, ott nem a másodlagos nemi jelleg, hanem az elsődleges van a fókuszban.
Olvastam akkoriban egy másik orosz regényt (vagy inkább drámát) is, amiben egy puskával fenyegetőző nagypapa szerepelt - és a Mormogi papa c. rajzfilm jutott róla eszembe.

A világ legszebb helye

Az eltűnt idő nyomában-t olvasva - annak is antikváriumban szerzett, kopottas, fekete védőborítós második kötetét, melyet - ha nem is ezt a konkrét példányt, hanem úgy általában e könyvet, természetesen - édesanyám következetesen "Virágzó lányok árnyékában"-ként emleget, de az alcímben helyesen "bimbózó" és nem "virágzó" szerepel, s e leánykák - például Gilberte - valóban inkább még csak bimbóznak, semmint virágzanak - vagy netán már el is hullajtották volna egykor harmatosan nedves és virgonc szirmaikat (ami nyilván képzavar; ugyanakkor az eredeti francia alcím ismeretében édesanyám nem is téved, mert az "Á l'ombre des jeunes filles en fleur", tehát ott "virágzó" szerepel).
Szóval olvastam, s bár gondolataim az ifjú Proust-tal együtt leszálltak a vonatról Balbecben, de aztán otthagyták őt a templom előtti téren, és elkalandoztak. Először egy kulcsmondat jutott eszembe a Galaxis útikalauz stopposoknak-ból, a "Viszlát, és kösz a halakat!" (bizonyára a közeli tengerről, amely Balbec-től öt mérföldre mossa Balbec-fürdő partjait), majd - valószínűleg a halakról - a Monty Python Az élet értelme c. filmjéből a világ legszebb helye, ahová a pincér elvezet valakit (tán a mesélőt - és vele a nézőt -, már rég láttam). A világ legszebb helye, vagy az élet értelme egy egyszerű farm (ha jól emlékszem), s bár valóban szép, egyértelmű, hogy csak a pincér számára jelent különleges helyet, merthogy ott született. A mesélő (vagy ki) ki is neveti ezért, amin a pincér megsértődik (legalábbis így emlékszem). Nos, ilyesmi hely számomra Pusztaszabolcs az apró tömbházak közötti füves, napsütötte térrel, a hintával és a virágárus bódéval. A legszebb, legkülönlegesebb hely, vagy legalábbis a legszebb és legkülönlegesebb helyek egyike.

A reménysugár

Megnyugtató Proust azon bekezdéseit olvasni, melyekben arról ír, hogy írói ambíciói hajnalán mennyire kételkedett saját tehetségében. Az én hasonló gondolataim persze nem jelentenek automatikusan garanciát fényes szépírói jövőmre, de azért Proust sorai reménysugárként világítanak írói énem sötét tudatalattijába. (Aztán az is megeshet, hogy Proust szerénysége és önmarcangoló kétkedése csak a retorikából kölcsönzött eszköz az olvasó szimpátiájának elnyeréséért, és valójában nagyon is tudatában volt zsenialitásának már a kezdetektől - de ez mégsem túl valószínű, hiszen a kétkedésnél mi sem természetesebb, már csak saját példámból kiindulva is; sőt olykor önhitten arra gondolok, hogy a legerősebb kétségek épp a legnagyobbakat mardossák, és igazán magabiztosak csak a középszerűek lehetnek.)

A sztrájk és az antikvárium

Az történt, hogy a Közlekedési Társaság dolgozóinak sztrájkja miatt ritkán járt a Körúton a villamos, ezért a metróról leszállva gyalog folytattam utam hazafelé. Csakhogy szórakozottságomban rossz irányba indultam el. Igaz, ha úgy nézzük, annyira mégsem volt rossz az irány, mert e figyelmetlenségnek köszönhetem, hogy rövid séta után egy antikvárium kirakatára lettem figyelmes. Nem sokat töprengtem, beléptem, és megvettem Az eltűnt idő nyomában második kötetét, a Bimbózó lányok árnyékábant. Csak az üzletből kilépve nyertem vissza tájékozódási képességem és vettem észre, hogy szórakozottságom Ariadné-fonala húzott be az antikváriumba, a véletlen sodrása vetett partra a megsárgult lapú könyvek szigetén.

Száz év magány II.

A Buendíák macondói házát úgy képzeltem el, mint dédnagymamám devecseri otthonát az Arany János utcában. Ursula szobája dédi keskeny és sötét hálószobájaként jelent meg előttem olvasás közben, a laboratórium pedig, ahol a cigány Melchiades és José Arcadio Buendía merült el tudományaiban és a kísérletezésben, a spájzként. Dédnagymamám spájza, ahonnan egy létra vezetett a padlásra, pókhálóival, hideg és málló falaival (és mert a kísérteties padlás előszobája volt) félelmetes helynek tűnt számomra gyermekkoromban.
Nem csodálkozom, hogy Márquez hőseit a devecseri ház díszletei között láttam magam előtt, hiszen a Buendíák családi fészke éppen úgy épült és romlott az időben, tűnt idillinek vagy elátkozottnak, mint ahogy gyermekkori nyaralásaim, téli és tavaszi szüneteim helyszíne a valóságban és álmaimban.

Száz év magány

Az eltűnt idő nyomában első kötetét letéve végül Gabriel García Márquez Száz év magány című regényével folytattam utam, ezt a különösebb tervezettség nélküli, kissé sors- vagy véletlenszerű irodalmi kalandtúrát, amely egy balatonlellei ágyon kezdődött ez év nyarán, és amelyről nem tudom meddig tart, így azt sem tudom, hol tartok: több van-e még hátra, mint amennyit eddig haladtam, vagy netán fordítva. Nagy hatással van rám Márquez stílusa. Édesanyám szerint, aki valamikor régen olvasta, e stílus neve fantasztikus realizmus, vagy mágikus realizmus; visszakanyarodva Swannhoz: édesanyám még Combray-ben is járt, Proust házában - Combray kisvárosának érdekessége egyébként, hogy Proust ezt csupán kitalált névként ragasztotta gyermekkori emlékeinek színhelyére, de később lakói Az eltűnt idő nyomában tiszteletére átnevezték városukat Combray-re, így nevében is valóságossá vált, izgalmas irodalmi visszacsatolásként.
Szóval hatással van rám, szerintem nagy hatással, már amennyire egy ilyen hatás mérhető vagy hasonlítható - de ha mérhető, akkor is nehézségekbe ütközik ezen öndiagnózis; ráadásul most olvasom - a most itt egyfajta számtani közepe annak, hogy tegnap ilyenkor is olvastam és feltehetően holnap ilyenkor is olvasni fogom, de természetesen ebben a pillanatban nem olvasom -, és ez, hogy most olvasom, szintén megnezíti annak objektív megítélését, hogy mekkora hatással van vagy lesz rám a Száz év magány.

Swann

Ma kiolvastam Az eltűnt idő nyomában c. regényfolyam első kötetét, a Swann-t. Az utolsó oldalak, melyekről azt hittem, hogy majd Budapest és Miskolc között robogva fogok végigsuhanni betűiken, de végül Újpest központ és Ferenc körút között olvadtak tudatomba, valamitől különösen a hatalmukba kerítettek, és egyfajta non-szexuális, mégis bizsergető izgalmi állapotba hoztak (Bois de Boulogne parkjáról a devecseri kastélypark jutott eszembe, a hozzá kapcsolódó gyermekkori emlékekkel). Tán az utolsó bekezdések kellemes hangulata, vagy inkább e zseniális mű teljes befogadása, illetve maszkulinabban fogalmazva: magamévá tétele keltette ezt az érzetet. Egy antikváriumból megpróbálom megszerezni a következő részt, a Bimbózó lányok árnyékában-t, vagy nekilátok az egyszer már elkezdett Száz év magány olvasásának.

Goldenblog 2009

Amolyan olcsónak ható és tán nem is oly fontos dolog (mint Stendhal korának francia aktuálpolitikája, amely miatt - hogy kénytelen könyvébe keverni - egy helyütt kiszól regényéből az olvasóhoz és szabadkozik), de az imént nézelődtem és felfedeztem, hogy a Számológép Blog a legjobb 55 informatikai blog közé került a Goldenblog 2009 versenyen (a kategória 600 nevezettjéből, a zsebszámológép szubkultúra egyedüli képviselőjeként). Valahogy ez eddig elkerülte a figyelmem, no de nem baj, most itt a késleltetett boldogság. Akkor még mosolygós, perzselő nyár volt, most meg ködbe burkolózott őszies tél van, mely lassan már a karácsony fahéjas, csillagszórós illatával és hangulatával kecsegtet; akkor még A vidéki orvos c. regényt olvastam, most pedig, sok oldallal, fejezettel, olvasási helyszínnel és testhelyzettel később Az eltűnt idő nyomábant. És azóta Kalkulátorisztán földjén is sok új bejegyzés termett.

Combray

Proust Combray-éről olvasva nem a pásztói iskola, hanem a diósgyőri ház jelenik meg mintegy hologramként szemem és a könyv lapjai között, környezeteként pedig egy korábbi társasutazások emlékeiből gyúrt dél-francia kisváros, egyszerűségükben gazdag, szűk utcáival, kövei elegáns szürkeségével, táblás ablakaival. Tehát a diósgyőri házat látom, a verandával és a nagy fakapuval, az udvar felől nézve bizonyos szögből. Swann (aki képzeletemben még nem formálódott konkrét alakká, de magasnak gondolom, ezért ha később azt olvasnám róla, hogy alacsony, át kellene alakítanom ezt az elképzelést) a nagy fakapun át érkezik, ami a dömperem lökhárítóján maradandó és gyógyíthatatlan sérülést okozott, és én abból az irányból szemlélem, ahol úgy négyéves koromban a hároméves K. Andika - egyik első, szerencsére már régen kinőtt erotikus élményem forrásaként, ehe, forrása, szó szerint - a kezembe pisilt.

Hangulatos utazás a város alatt

A metrókocsiban (szokásom szerint a szerelvény utolsó kocsijába szálltam; no nem babonából, rögeszméből vagy valamiféle autisztikus okból, egyszerűen így esik a legközelebb a kijárat a célállomáson) alig volt világítás. Valami meghibásodhatott, így csak két neoncső halványan pislákoló fénye próbálta megvilágítani az utasteret. Félhomály volt, és ez hangulatossá tette a máskor hétköznapi utazást a város alatt. Eszembe jutott a visszatérő metrós álmom is. Viszont így nem tudtam tovább olvasni Az eltűnt idő nyomábant, amibe a Vörös és fekete kiolvasása után fogtam.

A pasaréti lelkész és a Kinizsi Százas

Ahogy Miskolc felé szaladt velem a vonat, és időnként a könyvből fepillantva a szomszéd vágány elmosódva tovapergő talpfáit (betonaljait), a könnyed tánccal összefonódó vagy épp szétváló sínszálakat vagy a távolabbi tájat néztem, szóval ahogy utaztam Miskolc felé, kiolvastam a Vörös és feketét. Fordulatosak voltak az utolsó fejezetek, nem erre a bejezésre számítottam - bár igazából keveset törtem a fejem előre a regény végén.
Amikor nem a táj és a könyv kötött le, eszembe jutott egy régi ismerősöm, ismerőseim között az egyetlen, aki K100 teljesítő - tőle hallottam először erről a kihívásról, nagyon régen, amikor még nem is gondoltam volna, hogy egyszer számomra is ennyire fontos lesz egy ilyen hiú és józan ésszel kissé értelmetlen cél. Ha jövőre is sikerül csaknem egy teljes napot, és ezalatt a csaknem teljes nap alatt száz kilométert gyalogolnom (és ezzel negyedszer is teljesítenem a Kinizsi Százast), akkor ebből a szempontból túlteszek majd régi ismerősömön, a pasaréti lelkészen. Cs. M., a pasaréti lelkész ugyanis háromszor járta végig a távot, ahogy eddig én is. Várom a jövő májust, az új tavaszt és az új túrát.
A napokban a Mount Everest hőseiről is olvastam, elkezdett foglalkoztatni a világ teteje. Oxigénhiányban, hóban-fagyban a sziklákra kapaszkodni, oda, ahol többmillió emberből egy járt... Értelmetlensége és kockázata ellenére - illetve dehogy ellenére, épp azért - van benne valami csodálatosan felemelő.

Betegen az ágyban

De La Mole márki is a pásztói iskolában lakik. Olvasok, a regény felénél tartok. Beteg vagyok. Hatott az orrcsepp, kifújom az orrom. Julien Sorel már a párizsi szalon vendége, de La Mole márki házában, ami a pásztói Gárdonyi Géza Általános Iskola épületeként jelenik meg előttem. Beteg vagyok; olvasok, írok. Talán rajzolni is fogok. Mint gyermekkoromban, amikor betegen feküdtem otthon. A maratoni váltón betegedhettem meg. Túl hideg volt a frissítő, amit ittam. A táv is sok volt. Egy szigetkörhöz vagyok szokva. Jövőre jobb formába kell hoznom magam. Hatott az orrcsepp, máris sokkal könnyebb a levegővétel. Barátnőm bundáskenyeret készít. Egyszerre jó és rossz betegnek lenni. Mint a hidegrázás, az is egyszerre kellemetlen és kéjes. Bár most nem fázom. Inkább nem írok tovább, pihenek.

Olvasás a szőnyegen

Nem mentem futni a Margitszigetre; majd holnap. Legfeljebb este nyomok pár fekvőtámaszt. Maradtam, inkább olvasok. Olvasó nap. Vörös és fekete, még mindig. Julien a kertben pettingelt de Rénalnéval. Jó, csak a kezét fogta, de az már taktilis izé. Ráadásul még Derville-né is ott volt, milyen izgi. Amúgy lassan haladok. Olvasok pár oldalt, aztán elgondolkodom; szemem a sárgás lapokról lecsúszva előbb a szőnyeg textúrájára fókuszál, majd a szőnyeg szélének bojtjaira, a bojtok csomóira, a csomókról vissza a könyvre, na hol is tartottam...

Nevek megváltoztatása

Az Iskola a határon után a Vörös és feketét kezdtem olvasni. Előbb arra gondoltam, hogy Zola Tisztes úriházát olvasom el újra, amit pár éve egy könyvárustól vettem egy vasútállomás mellett - a Rákospalota-újpesti vasútállomás mellett, egy öreg könyvkereskedőtől, tán kétszáz forintért; a könyvvásárlás hangulata a párizsi Szajna-partot idézte fel előttem, és a szajna-parti antikváriusok becsukható kis polcait, amikről édesanyám még gyermekkoromban mutatott fényképeket; de Zola Tisztes úriházának pasztellsárga kötetét most nem találtam, így maradt a Le rouge et le noir, az sem rossz olvasmány éppen, bár eddig emlékeim szerint még nem tettem teljesen magamévá, mint Julien Sorel de Rénalnét, hanem csak félig-háromnegyedig, itt az ideje ezt az ügyet is lezárni, hasonlóan a többszöri nekifutásra birtokba vett Iskola a határonhoz.
Ottlikot olvasva jutott eszembe a nevek megváltoztatásának problémaköre. Merényi valóban Merényi volt, vagy igazából Merényit hívták Öttevényinek, Öttevényit pedig Merényinek? Vagy nem is a valódi neveket cserélgette, hanem mindenkit teljesen másképp hívtak? Vagy esetleg nem is változtatta meg a neveket - legfeljebb csak a sajátját.
Lehet hogy nincs is jelentősége. Vagy csak sokadlagos: még annyi sincs, mint hogy a tanszerláda tanszerláda, vagy lanterszáda (vagy hogy pillanatnyilag vagy pinanyaltilag).
A legizgalmasabb az lenne, ha Ottlik nem is Medve Gábor vagy Both Benedek lett volna, hanem Öttevényi vagy Merényi - de az életrajzából úgy tűnik, mégis Medve vagy Bébé volt.
De lehet hogy ennek sincs jelentősége.

Az Iskola a határon borítója mint Rorschach-ábra

Ma kiolvastam Ottlik könyvét. Érdemes volt, szép regény (sőt, a "magyar regény egyik csúcsa", ahogy a hátoldalán írta valaki - nem vagyok irodalmár, de egyszerű és nem túl tapasztalt olvasóként mindenképpen egyetértek vele) - az utolsó oldalakhoz érve szomorúság-féle érzésem lett, hogy mindjárt vége a történetnek (vagy Medve halála miatt?), de a könyv "birtokba vétele" okozta flow-élmény erősebb volt.
A borítója pedig csaknem olyan, mint egy Rorschach-ábra - éppen csak nem szimmetrikus.
Mintha tájkép lenne, elkenődött naplementével, vagy mintha egy betépett néger kifújná a dzsangafüstöt.

Kép az ágy felett Balatonlellén

Kedvesemmel pár hete, amikor még javában nyár volt, néhány napot Balatonlellén töltöttünk.
A - kissé távol eső - tóban való pancsolás mellett a Zimmer frei csodálatos lehetőséget kínált például hintázásra - a hintából ráadásul pompás kilátás nyílt a kocsibejáróra és a szemközti fogadóra is. A hintázás az egyik legjobb dolog a világon, bizony mondom néktek. Amikor pedig nem fürödtem és nem is hintáztam, és nem is a szemközti fogadóban palacsintáztunk, akkor a hűs szobában olvastam Balzac A vidéki orvos c. regényét (Balzactól korábban csak a Goriot apót olvastam, mert kötelező olvasmány volt gimnáziumban - bár arra már nem emlékszem, hogy teljesen kiolvastam-e, vagy sem). Az évek óta a polcon porosodó, ütött-kopott könyvnek köszönhetem, hogy újra felfedeztem a betűk követésének örömét, tán ha nem olvasom el, az Iskola a határont sem olvasnám most.
Az ágy felett pedig, ahol igazából csak félig voltam, mert félig egy délfrancia falucska körül lebegtem, és szemléltem Benassis doktor kalandjait - nos, az ágy felett ez az alkotás függött: egy fűzős, harisnyatartós hölgy kissé homályos alakja, amint lehunyt szemmel, mosolyogva adja át magát az érintések és csókok varázsának, továbbá egy még homályosabb férfialak - a művész ezzel az ábrázolásmóddal nyitva hagyta azt a fontos kérdést, hogy most a nő mellett valóban ott van-e a férfi, vagy pedig a függöny arra utal, hogy csak a képzeletében. Mert hát nem mindegy, hogy fikció vagy frikció.

Hangulat és varázslat

"Tulajdonképpen sosem hittem benne, hogy a rossz dolgok valóban léteznek. Csak másképp kell értelmezni őket, és nyomban megszűnnek." - írja Ottlik. A mélyen a regénybe ágyazott szavak elolvasását követő naív pillanataimban azt hittem, egyik első felfedezője vagyok ennek a kincsnek, ennek a mondatnak, aztán egyre több helyen láttam idézetként (mint amikor kamaszkoromban kölcsönkaptam egy - ma már múzeumi vitrinbe kívánkozó - Atari zsemkompjútert, majd az addig ismeretlen márkát egyre több helyen kezdtem el látni, és hamarosan rájöttem: az Atari egy tekintélyes márkanév).
Igaza van Gézának, nagyon igaza. Mb.
Egyre inkább ráeszmélek, hogy minden relatív. A legfontosabb paramétert a világ megismerésében nem a földrajzi koordináták vagy az idő jeleneti (vagyis az időpont értelemben vett idő), hanem a saját gondolataink, és a világra vetített hangulatunk, a varázslat.
Most az istvántelki vágányok jutnak az eszembe, a kis bakterkunyhó, és az eső illata.

Olvasás a hipermarketben

Az Auchanban a pénztár előtt a sorban állva is az Iskola a határont olvastam. Barátnőm sajtos pogácsáért és süteményért ment. Én beálltam a sorba, mert hosszú sorok kígyóztak a kasszák előtt - csak minden harmadikban, negyedikben ült pénztáros. Közben percenként-kétpercenként (vagy olvasásban mérve: féloldalanként-oldalanként) taszítottam egyet a földre rakott bevásárlókosáron és a hatkilós mosóporon. Halad a sor. Olvasás. Apró rúgás a kosáron. És a mosóporon. Haladás. Barátnőm megjött a pogácsával és a süteménnyel.
"Még magam is sápadtan néztem, hogyan dobja Schulze papírkosárba Colalto hosszú tudományos kutató munkájának drága gyümölcsét".
Kétszázegyedik oldal. Mert Colalto a tankönyvek hiányjegyzékét gyűjtötte. Mint Stefan Zweig a kéziratokat. Mint én kamaszkoromban az üdítősdobozokat. Mint a naplómban a napokat. Mint a Kinizsi Százasokat és a Balatonátúszásokat. Közelebb rúgtam a kosarat a kasszához. Bevásárlókocsit is hozhattunk volna. Szeretek a bevásárlókocsival rollerezni.
"Ereklye? Piff!"
Újabb oldal, újabb araszolás a sorban. Nocsak, Medve Gábor megszökik, érdekes fejlemény a regényben.