Az eltűnt hangulat nyomában

Visszaemlékezve a pusztaszabolcsi hintára, és kutatni próbálva varázslatának mibenlétét, visszafejteni titkos receptúráját, sokszor megfogható, mérhető dolgokban próbálom keresni a választ: időben és földrajzi koordinátákban. S bár nem állítom, hogy a 80-as évek vége és egy Fejér megyei nagyközség kukoricaföldből előbújt, két háztömbnyi lakótelepe nem rendelkezik már önmagában is - hát még így összevegyítve - némi mágiával, a válasz sokkal kevésbé megragadható és számokba, adatokba önthető egy naptár lapjainál vagy pusztaszabolcsi postai címeknél.
A varázslat ugyanis a hangulatban van. Azoknak a pillanatoknak a hangulatában, amikor ott hintáztam öt-, hat- és hétévesen, harmatos reggeleken vagy épp aranyló naplementékben. Azt ugyan nem tudom eldönteni, súlyozni, hogy ezeknek a valódi, ott és akkor pillanatoknak a hangulata bír nagyobb jelentőséggel, vagy pedig az azóta ezekhez az emlékekhez kristályként tapadt visszatérő, idilli álmoké és gondolatoké, de a kulcsot, a kiindulópontot mindenképpen ezek a hintázások jelentik, a virágárus bódé mögött; a hinta kattogása közben szőtt gyermeki tervekkel, ábrándokkal, melyek legalább olyan könnyedséggel és lendülettel szálltak - valahol a homlokom mögött vagy mellkasomban érezve őket, esetleg egy könyv képeiként (majd később szavaiként) látván magam előtt -, mint ahogy magam repültem a nyikorgó hintában.