Száz év magány II.

A Buendíák macondói házát úgy képzeltem el, mint dédnagymamám devecseri otthonát az Arany János utcában. Ursula szobája dédi keskeny és sötét hálószobájaként jelent meg előttem olvasás közben, a laboratórium pedig, ahol a cigány Melchiades és José Arcadio Buendía merült el tudományaiban és a kísérletezésben, a spájzként. Dédnagymamám spájza, ahonnan egy létra vezetett a padlásra, pókhálóival, hideg és málló falaival (és mert a kísérteties padlás előszobája volt) félelmetes helynek tűnt számomra gyermekkoromban.
Nem csodálkozom, hogy Márquez hőseit a devecseri ház díszletei között láttam magam előtt, hiszen a Buendíák családi fészke éppen úgy épült és romlott az időben, tűnt idillinek vagy elátkozottnak, mint ahogy gyermekkori nyaralásaim, téli és tavaszi szüneteim helyszíne a valóságban és álmaimban.