A pusztaszabolcsi hinta

Csaknem negyedszázaddal ezelőtt, még a rendszerváltás előtti években (amikor természetesen még nem lehetett tudni, hogy a rendszerváltás előtt járunk, tán még maga a szó is jóformán ismeretlen volt, főleg a hozzám hasonló óvodások, majd első osztályos tanulók körében); időben nem messze, távolságban viszont szerencsére úgy ezer kilométerre a csernobili atomkatasztrófa helyszínétől, Pusztaszabolcson, a virágárus bódé mögött volt egy hinta.
A község lakótelepének barátságosan alacsony, pár emeletes tömbházai között, a fák alatt bújt meg a hinta, ami számomra a világ közepe volt. Állítólag korábban kukoricaföld volt a helyén, sőt az egész lakótelep helyén, virágárus bódéstul mindenestül, amit nagyon furcsa volt elképzelnem, és óvodás (majd első osztályos) fejemmel az emberiség fejlődésének csodáját láttam abban, hogy a sáros vagy épp a szárazságtól poros, repedésekkel barázdált kukoricaföldből egyszer csak kinő egy boldog lakótelep, a tömbházak földszintjén különféle üzletekkel, például könyvesbolttal (a könyvesboltban pedig a vágyott majd megkapott Hupikék Törpikék képregénnyel), és főképp a hintával az árnyas fák alatt. Hasonló csodával, hogy a sivatagba, rétre, mezőre vagy kukoricásba így betörjön a civilizáció, csak az egyik Babar elefántos mesekönyvben találkoztam, amit édesanyám Franciaországból hozott, és amelyben Babar király és népes köre fővárost épít valahol a semmi közepén, Afrikában.
Kevés testi-lelki pozíció lehet egyébként alkalmasabb a gondolkodásra, mint a hintázás. Szállni fel s alá, hallgatva a hinta megnyugtató, ritmikus nyikorgását-kattogását, érezve a sebesség arcunkba csapó, testünket simogató szelét, és közben a faágakon vagy a távolabbi utcákon, a sétáló embereken és az elsuhanó autókon ugrálni mindenre kíváncsi tekintetünkkel (már amennyire a virágárus bódé takarása engedi persze), vagy épp megpihenni pillantásunkkal a faágak, az utcák, az emberek vagy az autók egy pontján, csak úgy. És gondolkodni. Kisvonatról, építőjátékról, dömperekről, játékkatonákról. Édesanyám szeretetéről, vagy a gimnazista lányokról, akik édesanyám tanítványai voltak, és már a tizenöt éveseket is felnőtt nőknek láttam. Vagy az óvónéniről, aki már tényleg felnőtt nő volt, és különösen vonzó, legalábbis a dadushoz képest. Sőt, talán már az írásról is gondolkodtam akkoriban, nem is sokkal nagyobb naívsággal mint manapság, csaknem negyedszázaddal később (így visszaemlékezve azt hiszem, hogy már akkor írói álmokat dédelgettem, amikor az ábécének még csak néhány betűjét ismertem).
A hinta mellett Pusztaszabolcs másik érdekessége - amelyre csak kicsit később derült fény, Pásztóra költözésünk után - maga a Szabolcs személynév volt, amelyről nem is gondoltam volna akkoriban, hogy értelmes szó (az pedig pláne nem, hogy név), mert az egyik későbbi jóbarátom, Dombos Attila öccse volt az első Szabolcs, akit ismertem.