A világ legszebb helye

Az eltűnt idő nyomában-t olvasva - annak is antikváriumban szerzett, kopottas, fekete védőborítós második kötetét, melyet - ha nem is ezt a konkrét példányt, hanem úgy általában e könyvet, természetesen - édesanyám következetesen "Virágzó lányok árnyékában"-ként emleget, de az alcímben helyesen "bimbózó" és nem "virágzó" szerepel, s e leánykák - például Gilberte - valóban inkább még csak bimbóznak, semmint virágzanak - vagy netán már el is hullajtották volna egykor harmatosan nedves és virgonc szirmaikat (ami nyilván képzavar; ugyanakkor az eredeti francia alcím ismeretében édesanyám nem is téved, mert az "Á l'ombre des jeunes filles en fleur", tehát ott "virágzó" szerepel).
Szóval olvastam, s bár gondolataim az ifjú Proust-tal együtt leszálltak a vonatról Balbecben, de aztán otthagyták őt a templom előtti téren, és elkalandoztak. Először egy kulcsmondat jutott eszembe a Galaxis útikalauz stopposoknak-ból, a "Viszlát, és kösz a halakat!" (bizonyára a közeli tengerről, amely Balbec-től öt mérföldre mossa Balbec-fürdő partjait), majd - valószínűleg a halakról - a Monty Python Az élet értelme c. filmjéből a világ legszebb helye, ahová a pincér elvezet valakit (tán a mesélőt - és vele a nézőt -, már rég láttam). A világ legszebb helye, vagy az élet értelme egy egyszerű farm (ha jól emlékszem), s bár valóban szép, egyértelmű, hogy csak a pincér számára jelent különleges helyet, merthogy ott született. A mesélő (vagy ki) ki is neveti ezért, amin a pincér megsértődik (legalábbis így emlékszem). Nos, ilyesmi hely számomra Pusztaszabolcs az apró tömbházak közötti füves, napsütötte térrel, a hintával és a virágárus bódéval. A legszebb, legkülönlegesebb hely, vagy legalábbis a legszebb és legkülönlegesebb helyek egyike.

Devecseri álom

Egyik éjjel ismét Devecserben, dédnagymamám dohos - és valójában már régóta lakatlan - házában jártam, amely tán már össze is omlott, mint a Buendíák otthona a Száz év magányban. Ez az álmom most abba a csoportba tartozott, amikor álmomat valóságként élem meg, és valóságnak hitt álmomban tudatában is vagyok hasonló, visszatérő álmaimnak, így rendre meg is jegyzem magamban, miközben szétnézek dédi nagyszobájában: "Nocsak, nem is olyan misztikus, mint álmaimban. Teljesen hétköznapi." A szobában most rend volt és tisztaság, ami ellentmondott a régi emlékeknek. Otthonos volt és emberi léptékű, ami pedig nem az emlékeknek, hanem álmabb álmaim hangulatának mondott ellent, melyekben a szoba szinte végtelennek és megfejthetetlennek tetszik, a bútorok, a falak és a szőnyegek pedig mintha valamilyen varázslatos aranyporral lennének bevonva.

Az íráshoz vezető út

Olykor elmerengek: az olvasás, mint út elvezethet-e az íráshoz. Ellenpéldaként ott a filmművészet: megnézhetjük jó filmek százait, mégsem válunk a rendezői tudomány birtokosává, de még tán csak színészi képességeink fejlesztésére sem ez a legcélravezetőbb és leghatékonyabb módszer. Ahogy nassolástól sem leszünk cukrászok - bármennyit gyakoroljuk őszinte élvezettel és odaadással -, és festmények tanulmányozásától sem festők.
Az ismert gondolat szerint nem a cél a lényeg, hanem az oda vezető út. Ezt továbbfonva, magánál az útnál is fontosabb az onnan elénk táruló látvány, kilátás - bár ez valahol benne is lakozik az út fogalmában, az út során szerzett további élményekkel és tapasztalatokkal, lelki formálódással együtt (abba most nem is bonyolódva, hogy a célnak hitt pontról rendszerint kiderül, hogy csupán egy állomás, egy közbülső állapot, mely egy újabb, még komolyabb út kiindulópontja, alaptábora).
Hasonlóképpen az író mondatszerkezetei, a festő ecsetkezelése vagy a cukrász receptje és technikája is csak a szűkebb, csőlátóbb értelemben vett út, az ennél sokkal lényegesebb és valódibb utazás maga az élmény, a hangulat, az íz, amit átadnak - de kétségtelen, ezek magva az erdő mélyén kanyargó vagy a sorsunkkal követett, olykor általunk kitaposott ösvény, illetve a mesterek virtuozitása. Vagyis: az elolvasott könyvek élményként válnak építőelemmé az írás palotájában, melynek tervrajzáról viszont magunknak kell gondoskodnunk.

A felhő

Valójában nehéz megítélni, hogy emlékeim felhőjében hol helyezkedik el és mekkora teret foglal magának a pusztaszabolcsi idill (az "emlékeim felhője" kifejezés megtévesztő lehet, mert míg az égen úszó hallgatag bárányok eltakarják a napot és árnyékot vetnek a tájra, addig ez éppen ellenkezőleg: emlék-molekulái többségével napfényt és derűt sugároz).
Bár most úgy tűnhet, különös és rejtélyes jelentőséggel bír, az igazság az, hogy teltek el úgy évek - de hónapok biztosan -, hogy Pusztaszabolcs eszembe sem jutott, és álmaim kiszámíthatatlan utazásai során is más helyeket kerestem fel.

Boldog várakozás

Nem csodálkoznék, ha valamilyen erős kábítószer adta szárnyaktól (mely élményre ugyanakkor mégsem érzek különösebb vágyat, bár igaz, életünk addiktológiai naptárának későbbi - s ki tudja mivel átitatott vagy beszórt - lapjai kifürkészhetetlenek) újra a pusztaszabolcsi hintában, a gravitáció hullámain evezve találnám magam; vagy életem utolsó másodperceiben látogatnék el hirtelen a Sport utcai ligetbe, és a hinta lassan elhalkuló nyikorgása és kattogása jelentené az utolsó, hallani vélt hangokat, mintegy rímelve az első szívdobogásokra s keretbe foglalva az életemet.
Megpróbálva előkeresni emlékeimben, hogy mégis milyen állapot, hangulat jellemezhette leginkább gyermekkori önmagamat a Sport utcában, azt hiszem, hogy elsősorban egyfajta "boldog várakozás". Várakozás egy kirándulásra, a hozzánk látogató nagyapámra, az esti mesefilmre, vagy a munkából hazatérő édesanyámra. És a várakozás órái - gondolataimhoz és saját magamhoz hasonlóan - csak úgy repültek a hintában.

A hangulatról és az irodalmi turizmusról

Kérdés, hogy egy régen elmúlt, és csak ritka álmokban visszatérő, vagy az emlékezés bizonyos ihletett pillanataiban újra átélhető hangulatot (melyet tehát én magam sem birtokolok folyamatosan) szavakba lehet-e önteni, és hogy e szavak, a belsejükben összegyűjtött hangulatot mintegy szivacsként továbbcsepegtetve az olvasó elméjébe, átadhatnak-e valamit mindebből.
Attól tartok, hogy ha az olvasó egyfajta "irodalmi turizmus" ötletétől vezérelve kocsiba pattanna vagy vonatra szállna, és ellátogatna Pusztaszabolcsra (ahogy édesanyám felkereste egykor Combray-t), hogy megnézze a Sport utcai lakótelep két tömbháza között elterülő, előttem árnyas facsoportjaival és tágas mezejével szavannaként megjelenő "parkot", melyre ott járva az olvasó nyilván a park szót is erős túlzásnak találná, a hinta helyén pedig tán csak egy játszótér rozsdás romjait lelné, s csalódottan szállna vissza autójába vagy gyalogolna vissza a közeli vasútállomásra, hogy hazautazzon, az irodalmi turizmus eszméjében hosszú időre csalódva, és szemfényvesztéssel vádolva engem, amiért a Sport utcában, az egykori virágárus bódé és a hinta környékén varázslatot, de legalábbis idillt ígértem - szóval attól tartok, hogy az olvasó nem sokat, sőt: semmit sem lelne abból a csodából, hangulatból (melyre most a "napfényes", a "könnyű" és a "boldog" jelzőket érzem a legtalálóbbaknak, ugyanakkor mégis nagyon kevésnek a leírásához), melyet én ott, a hintában repülve éreztem azokon a harmatos reggeleken vagy aranyfényű naplementékben.

Az én Combray-m

Nem túlzás azt mondanom, hogy a végtelen kukoricaföldet mintegy űrbázisként meghódító pusztaszabolcsi, Sport utcai lakótelep az én Combray-m, vagy Macondóm a Száz év magányból. Itt jegyzem meg, hogy nagyra becsülöm mind Proust, mind pedig García Márquez művészetét, ugyanakkor műveik komoly hiányosságának érzem - már amennyire eddigi olvasmányaimmal sikerült átfésülnöm írásaikat -, hogy a hintáról mint olyanról még csak említést sem tesznek. Pedig a gyermek Proust - teázgatás, tortaevés helyett vagy mellett - igazán hintázhatott volna Swannék lányával, Gilberte-tel; és Melchiades, a tudós cigány is beavathatta volna Macondó lakóit, élükön a Buendíákkal a hinta csodájába is, ha már az alkímiával, a távcsővel és a mágneses delejjel megismertette őket.

Az eltűnt hangulat nyomában

Visszaemlékezve a pusztaszabolcsi hintára, és kutatni próbálva varázslatának mibenlétét, visszafejteni titkos receptúráját, sokszor megfogható, mérhető dolgokban próbálom keresni a választ: időben és földrajzi koordinátákban. S bár nem állítom, hogy a 80-as évek vége és egy Fejér megyei nagyközség kukoricaföldből előbújt, két háztömbnyi lakótelepe nem rendelkezik már önmagában is - hát még így összevegyítve - némi mágiával, a válasz sokkal kevésbé megragadható és számokba, adatokba önthető egy naptár lapjainál vagy pusztaszabolcsi postai címeknél.
A varázslat ugyanis a hangulatban van. Azoknak a pillanatoknak a hangulatában, amikor ott hintáztam öt-, hat- és hétévesen, harmatos reggeleken vagy épp aranyló naplementékben. Azt ugyan nem tudom eldönteni, súlyozni, hogy ezeknek a valódi, ott és akkor pillanatoknak a hangulata bír nagyobb jelentőséggel, vagy pedig az azóta ezekhez az emlékekhez kristályként tapadt visszatérő, idilli álmoké és gondolatoké, de a kulcsot, a kiindulópontot mindenképpen ezek a hintázások jelentik, a virágárus bódé mögött; a hinta kattogása közben szőtt gyermeki tervekkel, ábrándokkal, melyek legalább olyan könnyedséggel és lendülettel szálltak - valahol a homlokom mögött vagy mellkasomban érezve őket, esetleg egy könyv képeiként (majd később szavaiként) látván magam előtt -, mint ahogy magam repültem a nyikorgó hintában.

Az ablak

Egy nagyvárosban utazva és a jármű ablakából szemlélődve, az addig ismeretlen utcák és terek értelmemben még feltérképezetlen, esti fényekkel csipkézett kősivataga után egy már ismert hely, épület oázisának megpillantása olyasmi érzetet kelt bennem, mint amikor egy korábban még nem olvasott, híres regényben egy gyakran idézett mondathoz érkezem. És ezzel a párás ablakra vagy a könyv sorára vetett felismerő, üdvözlő pillantással azonnal otthonosan kezdem magam érezni, kapaszkodót találok a világ - vagy legalábbis egy város vagy egy írói életmű - megismerésének sziklafalán, e szinte végtelen sziklafalon, melyet sosem hódíthatunk meg teljesen, nem birtokolhatunk, csak átérezhetjük hatalmát és - ha nem is a világegyetemhez, de saját életünkhöz viszonyított - méltóságteljes múlhatatlanságát.

A pusztaszabolcsi hinta

Csaknem negyedszázaddal ezelőtt, még a rendszerváltás előtti években (amikor természetesen még nem lehetett tudni, hogy a rendszerváltás előtt járunk, tán még maga a szó is jóformán ismeretlen volt, főleg a hozzám hasonló óvodások, majd első osztályos tanulók körében); időben nem messze, távolságban viszont szerencsére úgy ezer kilométerre a csernobili atomkatasztrófa helyszínétől, Pusztaszabolcson, a virágárus bódé mögött volt egy hinta.
A község lakótelepének barátságosan alacsony, pár emeletes tömbházai között, a fák alatt bújt meg a hinta, ami számomra a világ közepe volt. Állítólag korábban kukoricaföld volt a helyén, sőt az egész lakótelep helyén, virágárus bódéstul mindenestül, amit nagyon furcsa volt elképzelnem, és óvodás (majd első osztályos) fejemmel az emberiség fejlődésének csodáját láttam abban, hogy a sáros vagy épp a szárazságtól poros, repedésekkel barázdált kukoricaföldből egyszer csak kinő egy boldog lakótelep, a tömbházak földszintjén különféle üzletekkel, például könyvesbolttal (a könyvesboltban pedig a vágyott majd megkapott Hupikék Törpikék képregénnyel), és főképp a hintával az árnyas fák alatt. Hasonló csodával, hogy a sivatagba, rétre, mezőre vagy kukoricásba így betörjön a civilizáció, csak az egyik Babar elefántos mesekönyvben találkoztam, amit édesanyám Franciaországból hozott, és amelyben Babar király és népes köre fővárost épít valahol a semmi közepén, Afrikában.
Kevés testi-lelki pozíció lehet egyébként alkalmasabb a gondolkodásra, mint a hintázás. Szállni fel s alá, hallgatva a hinta megnyugtató, ritmikus nyikorgását-kattogását, érezve a sebesség arcunkba csapó, testünket simogató szelét, és közben a faágakon vagy a távolabbi utcákon, a sétáló embereken és az elsuhanó autókon ugrálni mindenre kíváncsi tekintetünkkel (már amennyire a virágárus bódé takarása engedi persze), vagy épp megpihenni pillantásunkkal a faágak, az utcák, az emberek vagy az autók egy pontján, csak úgy. És gondolkodni. Kisvonatról, építőjátékról, dömperekről, játékkatonákról. Édesanyám szeretetéről, vagy a gimnazista lányokról, akik édesanyám tanítványai voltak, és már a tizenöt éveseket is felnőtt nőknek láttam. Vagy az óvónéniről, aki már tényleg felnőtt nő volt, és különösen vonzó, legalábbis a dadushoz képest. Sőt, talán már az írásról is gondolkodtam akkoriban, nem is sokkal nagyobb naívsággal mint manapság, csaknem negyedszázaddal később (így visszaemlékezve azt hiszem, hogy már akkor írói álmokat dédelgettem, amikor az ábécének még csak néhány betűjét ismertem).
A hinta mellett Pusztaszabolcs másik érdekessége - amelyre csak kicsit később derült fény, Pásztóra költözésünk után - maga a Szabolcs személynév volt, amelyről nem is gondoltam volna akkoriban, hogy értelmes szó (az pedig pláne nem, hogy név), mert az egyik későbbi jóbarátom, Dombos Attila öccse volt az első Szabolcs, akit ismertem.