Írói ambíciók a családban

Egyik unokatestvéremnek is írói ambíciói vannak. Sőt, már egy többé-kevésbé kész könyve is van, mely már "csak" kiadásra vár. Mégsem féltékenységet érzek emiatt, hanem kifejezetten lelkesít a dolog, elvégre számos példa van rá az irodalomtörténetben kertjében, hogy egy családfa több írót is termett. Amellett, hogy ez közös, mély beszédtémát is jelent, egyikünk - most még tán megjósolhatatlan, melyikünk - sikere pozitívan befolyásolhatja másikunk pályáját is.

Az íráshoz vezető út

Olykor elmerengek: az olvasás, mint út elvezethet-e az íráshoz. Ellenpéldaként ott a filmművészet: megnézhetjük jó filmek százait, mégsem válunk a rendezői tudomány birtokosává, de még tán csak színészi képességeink fejlesztésére sem ez a legcélravezetőbb és leghatékonyabb módszer. Ahogy nassolástól sem leszünk cukrászok - bármennyit gyakoroljuk őszinte élvezettel és odaadással -, és festmények tanulmányozásától sem festők.
Az ismert gondolat szerint nem a cél a lényeg, hanem az oda vezető út. Ezt továbbfonva, magánál az útnál is fontosabb az onnan elénk táruló látvány, kilátás - bár ez valahol benne is lakozik az út fogalmában, az út során szerzett további élményekkel és tapasztalatokkal, lelki formálódással együtt (abba most nem is bonyolódva, hogy a célnak hitt pontról rendszerint kiderül, hogy csupán egy állomás, egy közbülső állapot, mely egy újabb, még komolyabb út kiindulópontja, alaptábora).
Hasonlóképpen az író mondatszerkezetei, a festő ecsetkezelése vagy a cukrász receptje és technikája is csak a szűkebb, csőlátóbb értelemben vett út, az ennél sokkal lényegesebb és valódibb utazás maga az élmény, a hangulat, az íz, amit átadnak - de kétségtelen, ezek magva az erdő mélyén kanyargó vagy a sorsunkkal követett, olykor általunk kitaposott ösvény, illetve a mesterek virtuozitása. Vagyis: az elolvasott könyvek élményként válnak építőelemmé az írás palotájában, melynek tervrajzáról viszont magunknak kell gondoskodnunk.

Az ablak

Egy nagyvárosban utazva és a jármű ablakából szemlélődve, az addig ismeretlen utcák és terek értelmemben még feltérképezetlen, esti fényekkel csipkézett kősivataga után egy már ismert hely, épület oázisának megpillantása olyasmi érzetet kelt bennem, mint amikor egy korábban még nem olvasott, híres regényben egy gyakran idézett mondathoz érkezem. És ezzel a párás ablakra vagy a könyv sorára vetett felismerő, üdvözlő pillantással azonnal otthonosan kezdem magam érezni, kapaszkodót találok a világ - vagy legalábbis egy város vagy egy írói életmű - megismerésének sziklafalán, e szinte végtelen sziklafalon, melyet sosem hódíthatunk meg teljesen, nem birtokolhatunk, csak átérezhetjük hatalmát és - ha nem is a világegyetemhez, de saját életünkhöz viszonyított - méltóságteljes múlhatatlanságát.

Lakások, szobák, polcok

Unokatestvéremmel - ha már szóba került a regényötlete, és a blogom -, az írásról úgy általában is elbeszélgettünk. Megosztottam vele azt a régi gondolatomat, hogy az íróvá válás tulajdonképpen a halhatatlanság egy formája. Hogy könyvként beköltözni emberek ezreinek, millióinak a házába milyen jó dolog lehet. Közben a polcára néztem, és polcok százai jelentek meg előttem, melyeket eddig ismerősöknél vagy könyvtárakban láttam. Mert igaz, hogy nagyon csekély az esély arra, hogy valóban írók legyünk (bár a lottóhoz képest például nem olyan rosszak ezek az esélyek), mégis jó eljátszani a gondolattal, és szerény próbálkozásokat tenni.

Gondolatok a buszon

Gyermekkoromban gyarkan jártuk édesapámmal autóbusszal a Dunántúlt, a Mátrát, rokonokhoz vagy kirándulóhelyekre tartva.
Duruzsolt a motor, szaladt a táj, dúdoltam magamban, és mindenfélére gondoltam - akkor úgy tűnt, hogy minden pillanatban valami okos dologra gondolok. Hogy gondolataim csodálatosak és csodálatosan össze is függenek, mint egy regény sorai, vagy egy zenei mű dallamai. Az volt az illúzióm, hogy elmém egy másodpercre sem áll meg, folyamatosan szövődik benne valami nehezen kimondható és leírható, de nagyszerű dolog.

Balzac és a helyesírás

A Wikipédia szócikkben olvastam, hogy Balzacnak nagyon rossz volt a helyesírása. Ezen először egy kicsit meglepődtem, mert egy íróról azt feltételezi az ember, hogy helyesen ír - bár igaz, a francia nyelv elég bonyolult ebből a szempontból. Ahogy belegondolva az is igaz, hogy a helyesírás nem tartozik olyan szorosan a szépírói képességekhez, mint a történetmesélés, vagy gördülékeny mondatok papírra vetése, melyek olvasmányosan vezetik a szemet és a képzeletet. Most egy lakberendezői hasonlatot próbáltam ehhez keresni a fejemben (még a délután lapozgatott lakberendezési újság hatása alatt vagyok; szeretem a lakberendezési újságokat, általában a hipermarketekben, unalmas perceimben merítek belőlük vizuális élményt, harmóniát, színkompozíciókat), de hirtelen nem találtam.

Átváltozás

Amikor egy reggel kimentem a fürdőszobába, és a tükörbe néztem, meglepődve ilyesmit mondhattam magamban: "A szemem! Mi van a szememmel?" A bal szemhéjam mintha nem tudtam volna teljesen kinyitni, úgy negyed-fél centivel lejjebb húzódott, mint a jobb. Mint valami kinyúlt ruha. Öltöztem, majd újra és újra megnéztem, semmi változás. Mi történt? Mi lesz így a kedves, kölykös pofázmányommal? Így kell megszoknom magam, mostantól ez vagyok. Sebaj, egy apró testi hiba akár még bájosabbá is teheti az embert. Mint egy hibás szemű, cuki plüssmackó. Vagy mint nagyapám, de hát ő már öreg volt. Meg kell majd műteni? Tán csak az álmosság... Egy időben a szép kezemet féltettem, hogy majd egyszer kocsikapcsolás közben rácsapom a csavarkapcsot, és amputálni kell valamelyik ujjamat, aztán a melanomától; nem gondoltam volna, hogy a szememmel történik valami. Még az irodába tartva is éreztem a rossz szemhéjam furcsa nyomását.
Aztán pár óra múlva helyrejött.
[kép forrása: vasuttortenet.eoldal.hu]

Az Ihlet Istene

Egyszerre szeretek és gyűlölök írni.
Gyűlölök, mert ki vagyok szolgáltatva az Ihlet Isten kénye-kedvének (nem nagyon szívlelhet engem, ami nem is csoda, hiszen még egyszer sem imádkoztam hozzá, és áldozatokkal sem kedveskedek neki).
És szeretek, mert izé... - tessék, erről beszélek.
Még szerencse, hogy az írás olyan, mint a tánc: tehetség nélkül is kedvünket lelhetjük benne. Hoppá, lehet hogy éppen ez az. Ahogy a táncot, az írást sem szabad túl komolyan venni.