Csak egy mondat

Hrabal egyik regénye, a Táncórák idősebbeknek és haladóknak állítólag egyetlen mondatból áll, no nem egy pár szavas, csepp mondatocskából, hanem egy gigantikus mondatfolyamból, ami oldalak százain át kanyarog, hömpölyög - nem tudom pontosan hány oldalon át, az oldalak százai csak becslés volt -, így ha olvasás közben megzavarnak, nyugodtan és füllentés nélkül azt lehet felelni, hogy "várj, csak ezt a mondatot elolvasom még, ennyit igazán várhatsz", majd a beleegyező "jó, de tényleg csak azt az egy mondatot" után még órákig, esetleg napokig olvashatunk - itt kérlek meg, Kedves Olvasóm, hogy te se hagyj itt engem mondat közben, igazán nem lenne illendő, platófázis közben sem szokás szakítani, persze túlzás körmondatom a gyönyörhöz hasonlítani, bármily buján és lüktetve hempelyeg -, szóval alkothatók folyami méretű mondatok, egyetlen mondatnyi regények, vagy akár regényciklusok, ez is amolyan Kolombusz tojása dolog, magam sem gondoltam volna, de aztán hallottam Hrabal regényéről - Hraballal rokonok vagyunk abból a szempontból, hogy az én pályám is elég kalandosan alakult eddig, utcasepréstől a vasúti kocsik össze- és szétkapcsolásán át igen sok mindennel foglalkoztam már, még hobbiasztalos is voltam, hónapokig a bútorterveimen fantáziáltam, mint Hans Castorp Madame Chauchat-ról; emlékszem, még a szeméttömörítő gép mellett is, a gyorsétterem boltíves, csótányjárta, szennyvízáztatta pincéjében - mindenki azzal dicsekszik, amivel tud, na, felügyelőbizottsági vagy vezérigazgatói emlékeim egyelőre nincsenek, de proletár önérzetem azt mondja: inkább legyek becsületes utcaseprő, az legalább munka -, szóval tömörítettem a szendvicses dobozokat és az üdítőitalos papírpoharakat, s közben a fiókos, polcokkal kiegészített íróasztalom terveit finomítottam; akkor csak az íróasztalra gondoltam, írásra még nem - suta befejezés, de most tényleg le kell tennem.