A dömper (és hogy merre van Miskolc)

Pusztaszabolcson, az óvoda folyosóján próbáltam elképzelni, hogy merre lehet Miskolc. Illetve nem, ez így nem igaz. Határozottan úgy képzeltem, hogy a folyosó vége felé van, ahol az udvarra nyílik az ajtó. Jó volt Miskolcra gondolni. Az óvodában lenni pedig rossz volt, főleg azért, mert aludni kellett délután. Én sosem voltam álmos, mégis aludni kellett, de legalábbis lehunyt szemmel csendben lenni - az óvónéni (akibe szerelmes voltam) és a drabális dadus szigorúan őrködtek a csend felett. Miskolc, a távoli város Kati nénit jelentette, nagymamám nővérét. Szerettem Kati nénit (persze nem úgy mint az óvónénit). Jó volt rá gondolni, és a dömperre, amit majd megvesz nekem. Az óvodában is volt dömper; egyik unokatestvéremnek is volt; de a saját dömper, az az igazi. A kerek lámpás. Mintha arca lett volna; lényként gondoltam rá. Meg is kaptam, egy diósgyőri játékboltban, ami azóta kocsmaként üzemel. Elszomorodtam, amikor aztán megismerkedésünk első napjaiban, heves dömpertologatás közben a kertkapunak ütközött, és letört egy kis darab a lökhárítójából. Beletelt egy kis időbe, amíg megtanultam elfogadni sérült lökhárítóval.