A pasaréti lelkész és a Kinizsi Százas

Ahogy Miskolc felé szaladt velem a vonat, és időnként a könyvből fepillantva a szomszéd vágány elmosódva tovapergő talpfáit (betonaljait), a könnyed tánccal összefonódó vagy épp szétváló sínszálakat vagy a távolabbi tájat néztem, szóval ahogy utaztam Miskolc felé, kiolvastam a Vörös és feketét. Fordulatosak voltak az utolsó fejezetek, nem erre a bejezésre számítottam - bár igazából keveset törtem a fejem előre a regény végén.
Amikor nem a táj és a könyv kötött le, eszembe jutott egy régi ismerősöm, ismerőseim között az egyetlen, aki K100 teljesítő - tőle hallottam először erről a kihívásról, nagyon régen, amikor még nem is gondoltam volna, hogy egyszer számomra is ennyire fontos lesz egy ilyen hiú és józan ésszel kissé értelmetlen cél. Ha jövőre is sikerül csaknem egy teljes napot, és ezalatt a csaknem teljes nap alatt száz kilométert gyalogolnom (és ezzel negyedszer is teljesítenem a Kinizsi Százast), akkor ebből a szempontból túlteszek majd régi ismerősömön, a pasaréti lelkészen. Cs. M., a pasaréti lelkész ugyanis háromszor járta végig a távot, ahogy eddig én is. Várom a jövő májust, az új tavaszt és az új túrát.
A napokban a Mount Everest hőseiről is olvastam, elkezdett foglalkoztatni a világ teteje. Oxigénhiányban, hóban-fagyban a sziklákra kapaszkodni, oda, ahol többmillió emberből egy járt... Értelmetlensége és kockázata ellenére - illetve dehogy ellenére, épp azért - van benne valami csodálatosan felemelő.