A push-up hatás

Lassan itt az ideje újra fekvőtámaszokat nyomni - már csak a közelgő Balaton-átúszás miatt is, ami immár a jubileumi, ötödik átúszásom lesz. Még mindig nem tettem le arról a tervemről, hogy egyszer lenyomom a 100 fekvőtámaszt - illetve nem csak egyszer, mert utána megpróbálom legalábbis szinten tartani magam, vagy inkább tovább is fejleszteni ezt a fura tudományt.

Fekvőtámasz

Némi túlzással azt mondhatom, hogy úgy tekintek a futásra - és még az úszásra is, bár ez utóbbit a Balaton-átúszások kapcsán azért fetisizálom is -, mint a fekvőtámasz kiegészítő sportjára, sportjaira.

Az ember, az állatok és a fekvőtámasz

Tulajdonképpen a fekvőtámasz különbözteti meg az embert az állatoktól. Mert mi jelentené a különbséget, talán az eszközhasználat? Nem, hiszen köztudottan vannak eszközhasználó állatok, például egyes varjak, akik képesek rafináltan köveket, kavicsokat dobálni a táplálékszerzéshez. Netán a fajfenntartástól függetlenedett érzéki örömszerzés? Az sem, hiszen a bonobókra is jellemző ennek számos technikája. Szerintem az embert a fekvőtámasz emeli a bolygónkon élő többi faj fölé, hiszen egyetlen állat sem nyom fekvőtámaszt (a növényekről nem is beszélve), ez kizárólag az emberiség sajátja. Persze elő lehet citálni olyan erőltetett elméleteket, hogy az embert az én- és haláltudat, vagy az absztrakt gondolkodás, esetleg az írásbeliség különbözteti meg, de azért érezzük, hogy ezek elég mondvacsinált választóvonalak. Arról nem is beszélve, hogy egy tudományos alapelv szerint, ha valamire egy egyszerűbb és egy bonyolultabb magyarázat, eszmefuttatás is létezik, akkor az egyszerűbb igazsága sokkal valószínűbb mint a kacifántosabbé - ez az elv is azt támasztja alá, hogy a fekvőtámasz az ember ismérve.

Gyűjtögető életmód

Szeretek gyűjtögetni. Tárgyakra vagy elvont dolgokra vágyakozni és várakozni, megszerezni és rendszerezni, és ezzel a gyűjtők sajátos, elvarázsolt lelkiállapotába kerülni.
Régebben inkább konkrét tárgyakat gyűjtöttem (mint Stefan Zweig a kéziratokat, vagy Lajos cimborám a Zippo öngyújtókat), furcsa szenvedély ébredt bennem az üdítőitalos fémdobozok iránt, mely hóborttal öcsémet is megfertőztem, és gyűjtöttük, katalogizáltuk hosszú éveken át az üdítős dobozainkat. Valahol még mindig lobog ez a láng, bár azóta az újabb gyűjtőlázak tüzei eléggé elszívták tőle az oxigént.
Ezek az újabb lázaim már elvontabbak, bár időnként tárgyiasulnak, mint például a Kinizsi Százas teljesítménytúráért kapott apró jelvény, amiből eddig hármat gyűjtöttem össze. Ha hosszú és sokáig teljes életem lesz, akár ötvenet is megszerezhetek majd (amennyiben egy évben sem mulasztom el a száz kilométeres túrát, akkor 76 éves koromban büszkélkedhetek majd ötven kirándulás kissé már összemosódó és homályos, de boldog emlékével, és ötven ilyen zománcfestett, ovális jelvénnyel).
Aztán ott van a Balaton-átúszás, amit eddig négyszer teljesítettem, így ezen a nyáron már az ötödik, jubileumi lubickolás vár rám. Ez is majdnem olyan fontos számomra, mint a Kinizsi Százas gyalogtúra, így ha véletlenül egy napra esnének, komoly dilemmát jelentene, hogy melyiken vegyek részt (szerencsére ez nem fordulhat elő, hiszen a K100 hagyományosan május végén van, a Balaton-átúszás pedig júliusban vagy augusztusban).
Gyűjtöm a fekvőtámaszokat is. Egyelőre a száz fekvőtámaszt tűztem ki célként magam elé. Gyűjtési szempontból az a jó benne, hogy nem csak egy májusi hétvégén vagy egy forró nyári napon van, szóval nem csupán évente egyszer, hanem bármikor. És még csak ki sem kell hozzá lépni a lakásból - ami nem mindig feltétlenül előny, hiszen a Kinizsi Százast például elég unalmas lenne otthon lesétálni, fel-alá járkálva egyik szobából a másikba. Egyszer olyasféleképp fogalmaztam meg magamban, hogy a fekvőtámasz az "akaraterő diadala". Először is le kell küzdenünk saját lustaságunkat, hogy egyáltalán hozzáfogjunk, és felvegyük a misszionárius alaphelyzetet a talajon. Egy egyébként a nehezebb, szóval ha már kiugrottunk a fotelből vagy az ágyból és elhatároztuk, hogy megvívjuk a csatát a gravitációval, akkor a legfőbb akadályt már leküzdöttük. Innen már csak pár karhajlítás az egész, és máris egy kicsit formásabb mellizmokkal és tricepsszel folytathatjuk életünket, amely hosszú távon mindenképp az elmúlás felé konvergál, de azért teret enged az ilyen sikereknek. Egy kis akaraterő persze még itt is kell, hogy ne 30 legyen hanem 35, ne 60 hanem 65, de pont ez a szép benne.
Na ézzük gyorsan mit gyűjtök még, mert lassan novellává terebélyesedik ez a bejegyzés (ami mondjuk nem is olyan nagy baj, tekintve hogy milyen régen írtam már - így legalább van mit olvasnotok, kedves gyakran nélkülöző olvasóim). Természetesen gyűjtöm itt a blogomban a bejegyzéseket. Eddig százegynéhánynál tartok. Majdnem ugyanennyit gyűjtöttem már a Pi Blogban is, a legtöbbet pedig, több mint hatszáz posztot a Számológép Blogban szedtem össze.
Azt hiszem, sikerült az eddigi leghosszabb blogbejegyzésem megírnom, így blogposzt-gyűjteményem szép és egyedi darabja született magáról a gyűjtésről mint olyanról. Itt az ideje búcsúznom, és nyomnom pár fekvőtámaszt.

Fekvőtámasz

A fekvőtámasz az alfa és az omega. Állok a metrón, és érzem, hogy izomfalú vértömlők duzzadnak a karomban és a mellkasomban. Tán nem is a betűvetésre vagyok én predesztinálva, hanem a fekvőtámasz világbajnoki címre. Csak egy kis akaraterő kell és kitartás, gondolom, miközben kívülről az izomtónus, belülről az elszántság feszít, és magam előtt látom a fekvőtámaszok buja szaporodását, megállíthatatlan kamatozását, mely havonta fialja az éves jegybanki alapkamat többszörösét. Ebbe érdemes fektetni, bizony mondom néktek. Írni is már csak megszokásból írok, hisz tudatom nem a mondatok szerkesztésében, hanem a fekvőtámaszokban teljesedik ki.

Hogyan készülnek a blogbejegyzések?

Van egy kis négyzetrácsos füzetem, az eddigi bejegyzések többsége abban öltött először alakot, mintegy piszkozatként. Nem Moleskine, egy egyszerű füzet, legalább három éve vettem egy hipermarketben több ikertest... (most leütöttem vele egy nagy zöld bogarat, ami bejött az ablakon és naivan megpihent a szekrényajtón, egy pillanat, hullámsírba temetem a mosdóban; milyen egy eufemisztikus gyilkos vagyok, párizsi szalonokban sem mondták volna szebben; édesanyám azt mondta, hogy irodalmi a blogom és hogy olvassam el Az eltűnt idő nyomábant; ez a párizsi szalonokról jutott eszembe, mert egyszer már majdnem kiolvastam) ...szóval több ikertestvérével együtt vettem ezt a füzetet körülbelül három éve. Korábban ez volt a "fekvőtámasz füzetem", azt jegyzetelgettem benne, hogy melyik nap hány fekvőtámaszt nyomtam, majdnem fél éven keresztül, de már ennek is két éve. Most pedig ez a blogpiszkozat-füzetem.
Szegény bogár fűszeres borra emlékeztető illatú nyomot hagyott a füzet hátoldalán.

Írás és napozás a dombtetőn

Reggel nyomtam pár fekvőtámaszt.
Most egy kiránduló hangya közeledik felém a fűerdőben. Napozunk. Barátnőm napozik, én meg az árnyékban olvasok, írok. A hangya meg cipel valamit. A dombtetőn vagyunk. A gazok és a rozsdás ipartelep mögött Budatétény tarkállik és a budai hegyek kéklenek. Egy másik hangya. Zúg a szél. Zúg egy hajó a Dunán. Egy autó alatt siseg az aszfalt. Egy láthatósági mellényes alak dekázgat valamivel az út szélén, a domb alatt. Egy repülőgép zúg. Egy hangya mindjárt ideér a sárga napozótörölközőhöz, lehet hogy az előző. Mennyi minden történik. Kopik a grafit, egyre vastagabbak a betűk. Hangya sehol. Egy targonca zörög vidáman a rozsdás ipartelep földútján. A Duna túlpartjáról száguldó motorbicikli hangja száguld a dugattyúkból a hallójáratomba. Egy mozdony hangjelzést ad. Biciklisek jönnek rendőri felvezetéssel - akkor ezért áll ott lenn a láthatósági mellényes alak, aki az előbb dekázott. A falevelek zizegnek a szélben, parányi szárnyakként csapkodnak, barátnőm napozik, egy repülőgép méltóságteljesen zúg, a vidám targonca távolodik. Két lepke kergetőzik bukdácsolva a szélben.
Reggel nyomtam fekvőtámaszt, jól esett. Hajlamos vagyok elfelejteni, mennyire jó. Főleg utána. A testformálás tudata. A kitartás. Akaraterő.
Itt az ideje olvasni. A könyv fakó-téglaszín borítója össze van firkálva golyóstollal - tán még én firkáltam össze. Én, gyermekkoromban. A gyermekkori énem.
Lajos írt e-mailt. Azt írta hogy már tizenkét Zippo öngyújtója van. Zúg egy repülő. Felnézek. Két repülő. A közelebbi zúg, a távolabbi csíkot húz. Barátnőm napozik. Szóval Lajosnak már tizenkét öngyújtója van. Nekem kilenc év múlva lesz tizenkét Kinizsi Százas jelvényem. Tizenkét pont. Tizenkét dühös ember. Piszkos tizenkettő. Milyen lesz a kilenc évvel idősebb énem?
Itt az ideje olvasni.
Egy sárga alapon fekete pettyes, apró bogár pihen egy száraz, repedezett, a könyvnél is fakóbb, téglaszín, fordított Franciaország alakú falevéldarabon. Elindult. Felmászik egy fűszálra. Majd le.
Fel a következőre. Le. Jól kipihenhette magát. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1965. Le rouge et le noir. Itt az ideje olvasni.

Fekvőtámasz projekt

Lassan (lehetőleg még ma) újra neki kellene látnom a "fekvőtámasz projektnek", és megküzdeni a gravitációval, hogy egy szép napon képes legyek elérni és átlépni az álomhatárt: a száz fekvőtámaszt. Úgy vagyok vele, hogy időről időre nekilátok, de aztán néhány nap - vagy jobb esetben néhány hét - lelkesedés után elfogy az ezirányú lelkesedésem... erőt kellene vennem magamon.
Erre az eredményre legalább olyan büszke lennék, mint az eddigi négy Balaton-átúszásomra vagy a három Kinizsi Százas túrámra. Vagy mint amikor egyszer sikerült 500-at dekáznom a bőrfocimmal. Bálint barátom szerint ráadásul nem is nagyon lehetséges egy átlagos halandó számára a száz fekvőtámasz elérése, így aztán neki is be kell bizonyítanom feltevése helytelenségét.
Van egy weboldal is egyébként, ami segíti tervükben az elég elszántakat: 100fekvotamasz.hu.