Bezár a blog

Kedves olvasóim, ezennel (egy időre, tán örökre) bezárom ezt a blogot.
De azért tematikus blogjaim tovább élnek és fejlődnek: így például a Számológép Blog, a Gépírás Blog, a Pi Blog, a Kinizsi Százas Blog, stb.

Egy újabb, személyes hangvételű webnaplóm:
Az elrugaszkodás éve

Csak egy pillanatra vagyok itt...

Épp csak egy pillanatra vagyok itt, de ahogy az előző bejegyzéseben említettem, a jövő héten megpróbálok többet, sőt mi több: sokat írni. Többek között a (kissé tán közhelyes) "be present"-dologról, vagy akár az iskolai lövöldözésekről és egy régi túszejtésről. Vagy a legújabb számológépes terveimről, netán néhány újabb gondolattal Proust-tal és Ottlik Gézával kapcsolatban. Úgyhogy még egy kis kitartást kérek Tőled, kedves olvasóm, és hamarosan friss olvasnivalóval várlak.

Írnék is meg nem is

Most éppen úgy vagyok, hogy írnék is meg nem is. Van is kedvem meg nincs is. Persze kellene írni, mert már régen írtam, ugyanakkor mégis bénító ez a kényszer. De nem csak ez a külső kényszer feszélyez, a naptár, a múló idő kényszere, hogy legutóbb több mint egy hete írtam, és mi lesz így a blogom kontinuitásával, frissentartásával, a nehezen ideszoktatott olvasók ellátásával, hanem az írás belső, Tourette-szindróma szerű kényszere is feszít, ugyanakkor ihlet híján nehezen talál utat, s most épp a kellő téma sincs meg, ami körül kikristályosodhatnánk a szavak, összeállhatnának a mondatok. Ilyenkor az a képzetem támad, hogy csak rakódik, rakódik a por a blogomra, mint egy régen takarított polcra.

Goldenblog 2009

Amolyan olcsónak ható és tán nem is oly fontos dolog (mint Stendhal korának francia aktuálpolitikája, amely miatt - hogy kénytelen könyvébe keverni - egy helyütt kiszól regényéből az olvasóhoz és szabadkozik), de az imént nézelődtem és felfedeztem, hogy a Számológép Blog a legjobb 55 informatikai blog közé került a Goldenblog 2009 versenyen (a kategória 600 nevezettjéből, a zsebszámológép szubkultúra egyedüli képviselőjeként). Valahogy ez eddig elkerülte a figyelmem, no de nem baj, most itt a késleltetett boldogság. Akkor még mosolygós, perzselő nyár volt, most meg ködbe burkolózott őszies tél van, mely lassan már a karácsony fahéjas, csillagszórós illatával és hangulatával kecsegtet; akkor még A vidéki orvos c. regényt olvastam, most pedig, sok oldallal, fejezettel, olvasási helyszínnel és testhelyzettel később Az eltűnt idő nyomábant. És azóta Kalkulátorisztán földjén is sok új bejegyzés termett.

Nemiszervekkel díszített grafikus számológép

Összefirkált óriási számológép matrica egy montreali ajtón, és további érdekességek.

(Hát igen, most látszólag ott tartok, Kedves Olvasóm, hogy csupán a Számológép Blog bejegyzéseinek beharangozását bízom erre a blogra, ami webnaplóm dicső múltja után nem tűnhet túl fényes jelennek, de azért igyekszem hamarosan itt is újra világosságot gyújtani. Ez a bloggerkedés számomra amolyan hullámvasút jellegű dolog, a hiperaktív, felfelé ívelő időszakokat rendre semmittevésnek ható hetek követik - de ez megint csak látszólagos dolog, a csendes felszín alatt azért folyamatosan születnek az ötletek, tárolódnak a hangulatok, benyomások, hogy aztán egy újabb, látványosan építkező korszak köveiként szolgáljanak. Még az is megeshet - sőt, bizonyosan így van -, hogy ez az igazi munka: a blogommal akkor foglalkozom igazán, amikor egy betűt sem írok, amikor pedig írok, akkor az azt megelőző kemény, ám látszat nélküli munka gyümölcseit szedem le könnyű mozdulatokkal, és gyűjtöm Nektek blogom kosarába.)

Ördögi kör

Keveset írok, kevesen is olvassák... Ördögi kör: miért írjak, ha alig olvassák, és viszont: miért látogatnának az olvasók egy olyan oldalt, ahol alig van olvasnivaló. Illetve ördögi kör lenne, ha csak az olvasótábor bővítése motiválna - mert bizsergető grafomániám is írásra késztet. Ha senki sem olvasná, akkor is írnék. Tán még egy palatáblára is, melyről egy új gondolat felírásával a korábbiak látszólag elvesznének.
Időnként, amikor magam a blogomnak képzelem, féltékenykedek egy másik önmagamra, vagy inkább gyermekemre, például az online számológépemre, amit már naponta több százan használnak. Vadidegenek képernyőjének pixeleit hódítom meg boldog percekre, és a számítások hátterében az én agyamban született algoritmusok futkároznak. Vagy a Számológép Blogra is féltékeny vagyok, melynek olvasottsága már a napi százat nyaldossa - és innen, személyes blogom alulnézetéből ez már szép eredmény.
No nem baj, előbb-utóbb hátha érdekessé válok.

Ami fontos

Meg kell jegyeznem, hogy blogom nem a fontos dolgokról szól. Mi alapján választja ki elmém, hogy miről írok vagy épp miről nem? Ennek paramétereivel, folyamatával magam sem vagyok tisztában. De nem valamiféle hétköznapi értelemben vett fontosság dönt. Írtam például hörcsögeink tragédiájáról, de nem írtam nagymamám elvesztéséről. Írtam egy metrókocsi világításának meghibásodásáról, de nem írtam életem legfinomabb és legtöbb szeretettel készült születésnapi tortájáról, amivel Kedvesem lepett meg. (Öcsémről is alig, nyomokban írtam még - és tessék, ez a mondat is zárójelben van, tényleg lehetnék figyelmesebb -, pedig életem egyik meghatározó szereplője, ahogy Lajoson vagy Dombos Attilán kívül sem írtam még a barátaimról.) Még csak azt sem mondhatom, hogy blogom motívumai, gondolatai a valós, hús-vér-napsütés-eső-szmog-íróasztal hétköznapjaimat is akkora súllyal, térfogattal töltik ki. A blogom a blogom, hozzám tartozik, de nem (teljesen) én vagyok. Mint mondjuk a köldökömbe bújt apró anyajegy: időnként eszembe jut, határozottan testi valóm része, de túlzás azt állítani, hogy én lennék.
Mindez nem azt jelenti, hogy nem szerepelnek valóban fontos dolgok is a bejegyzésekbe csomagolva, vagy hogy szándákosan emelek ki vagy hallgatok el dolgokat - ez egy tudattalan, megfejthetetlen és önző, kevéssé befolyásolható szelekció, vagyis: egyszerűen így írok, és kész.

Bontott tégla

Amikor magam is rádöbbenek, hogy írásom unalmas és értéktelen is lehet, akkor az "újrahasznosítás" gondolatával bíztatom magam. Hogy majd egyszer, ha évek múlva tehetségesebben ébredek fel, és a napsugarak fénnyel és ihlettel világítják meg az íróasztalom, korábbi írásaimból, ebből az összetákolt épületből, ennek elemeiből felépíthetek valami sokkal nagyszerűbbet. Ahogy egy barátságtalan, ócska viskó téglái és gerendái is újjászülethetnek és megszépülhetnek egy otthonos, kellemes ház részeiként.
Erre a kekeckedő olvasó mondhatja, hogy mindenből azért nem építhető vár. Mire én azt felelem, hogy sok olyan dologból is építhető vár, amiből nem is gondolná az ember. És ha nem is tartom olyan nagyra jelenlegi képességiemet, azért reménykedem benne, hogy pár rusztikus tégla és néhány kevésbé korhadt gerenda kinyerhető majd ezekből a próbálkozásokból is.

A beágyazásról

Nem is olyan rossz ötlet ez az énblogba ágyazott blogregény. Így ha épp nincs kedvem személyes bejegyzést írni, hozzáfűzhetek még néhány bekezdést a regényemhez, és viszont: ha a regénnyel nem haladok, írhatok magamról, az emlékeimről - vagy akár egy ilyen elméleti, metablog posztot.
Az olvasó szemszögéből is igaz: ha engem unalmas figurának talál, a regény még lekötheti, és fordítva: attól, hogy a regényemet esetlen írói próbálkozásnak tartja, a személyes blogom felkeltheti és fenntarthatja az érdeklődését.

Bröton, az albérlő

Mint látod, Kedves Olvasóm, unokatestvérem irodalmi terveitől (is) fellelkesedve ismét elkövetem azt a könnyelműséget, hogy szerény szépírói tehetségem ellenére regényírásra adom a fejem. Mert ez bizony néhány évente előfordul velem. Igazán foglalkozhatnék okosabb dolgokkal is, csak hát az ambíciók. Ráadásul nem is az asztalfiókom tömöm ezzel a kétes színvonalú és kissé agyament grafomán orgiával, hanem - legalábbis egy időre - ide, a személyes blogom mellé költöztetem Brötont a maga kalandjaival. Remélem nem untatlak majd vele nagyon, és sikerül valamit kihoznom a történetből.

Az első talákozás egy könyvvel (és a kritikával)

Robert M. Pirsig A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete c. könyvén írok, azt használom alátétnek. Ez az első találkozásom a könyvvel. Mint amikor egy városon csak átutazunk, pontosabban az elkerülő autópályán haladunk el mellette, és a zajvédő falaktól még távolról sem látjuk. Hát ilyen ez a találkozás most, de egyszer talán elolvasom. Unokatestvérem könyve. Mármint nem Robert M. Pirsig az unokatestvérem, ő csupán megvásárolta. Mármint nem Robert M. Pirsig vásárolta meg, hanem az unokatestvérem (aki nem Robert M. Pirsig, sőt, teljesen másképp hívják, még csak nem is Róbert, és a felmenőink között sincs egyetlen Pirsig sem, amennyire tudom). Szóval unokatestvérem csak megvásárolta a könyvet. Vagy lehet hogy nem is ő vásárolta, hanem ajándékba kapta, de most hagyom nyugodtan vasalni, nem kérdezem meg tőle. Bár megkédezhetném, de nincs jelentősége. A címe minden esetre jó. Mert mi a p*na, merül fel az emberben. Mármint nem vagina monológilag értem, hogy mi a p*na, hanem hogy miképp jön össze a zen és a motorbicikli. De ez csak cím persze. Jó cím.
Unokatestvérem, aki épp vasal, és megengedte, hogy a könyvén írjak, őszinte. Szeretem az őszinteségét. A blogomról is őszintén megmondta, hogy bár vannak benne jó bejegyzések, sok "szét van esve", néhányra pedig azt mondta, hogy "ezt nem írtad le elég érdekesen; túlságosan figyelsz a mondatokra". Te vagy szétesve, apukám, gondoltam először magamban, de aztán lehet hogy igaza van. De az is lehet, hogy nincs igaza. Ha meg mégis igaza van, hát akkor szét van esve, na és, mi van akkor, puff neki. Meg hogy figyelek a mondatokra... Hö. Mb. De azért szeretem az őszinteségét.
Robert M. Pirsig könyvének a minőség az egyik központi kérdése, ahogy a borítón olvastam. Ez az, ez kell nekem is. Minőség. A blogom legyen olyan, mint egy kedves utca, vagy egy szép kert. Legyen hangulata, és sugározzon minőséget. Még akkor is, ha kicsit szét van esve. A szétesés a bája. Direkt van szétesve, bibííí.

Freestyle, avagy a bolyongás

Jobban szeretek úgy nekilátni egy blogbejegyzés írásának, hogy határozott elképzelésem van legalább a témát és néhány kulcsmondatot illetően, de az is előfordul - mint most, vagy tegnap -, hogy csak úgy elkezdek írni. Olyan ez, mint céltalanul bolyongani, nekivágni egy ismeretlen városnak vagy egy ismert város ismeretlen kerületének, és rácsodálkozni az addig nem látott utcákra és terekre. De nem is teljesen céltalan dolog az ilyen bolyongás, legalábbis engem kellemes érzéssel tölt el egy városnegyed felfedezése, legyen szó lepusztult szlömnegyedről, vagy hangulatos, idilli kertvárosi utcákról. A spontán írás is egy ilyen séta, utazás. Nem tudom előre, hogy hol fogok kikötni, mikor találok egy már ismerős helyre, gondolatra. A lényeg, hogy ne tévedjen el az ember - hogy írásban mi lehet az eltévedés megfelelője... tán ha az írás már számunkra is unalomba fullad, bár ez nem is annyira eltévedés, inkább olyasmi, mint amikor már belefáradunk a sétába, vagy rájövünk: mégis jobb lenne a szobánkban, de tudjuk, hogy tovább kell mennünk, hiszen messze még az otthonunk, de még a legközelebbi metrómegálló is legalább húsz percre van. Szóval egy ilyen kirándulás jobban és rosszabbul is végződhet: lehet kellemes, pihentető séta, házak, kertek, fasorok, kedves terek élvezetes felfedezése; de akár unott mászkálássá is válhat. Tulajdonképpen hangulat kérdése. A hangulat, ami a legegyszerűbb, legmegszokottabb, vagy épp az idegen utcaképbe is visz valami álomszerűt. Vagy ebbe a blogba is. Úgy érzem, hogy annak örülnék a legjobban, ha a blogom hangulatot tudna közvetíteni. Ha olyan lenne, mint egy barátságos utca, vagy egy szép kert.

A grafomán örömblogger a blogolásról

Nézzetek bár nagyképűnek, Kedves Olvasóim, azt mondom, elégedett vagyok eddig a blogommal. Mennyiségileg mindenképp. A minőséget illetően már nem vagyok ennyire határozott, de hát nem is tudnám objektíven megítélni. Nekem tetszik, egy igazi grafomán örömblogger vagyok, de ez semmit sem jelent. Olvastam egyszer egy csúnyán betépett zenekarról, akik meg voltak győződve arról, hogy nagyszerű zenét csinálnak, aztán utólag megnézve, meghallgatva a felvételeket kiderült, hogy bizony inkább kakofóniába hajlott a buli. Mondjuk én nem használok tudatmódosító szereket vagy egyéb gyorsítókat-lassítókat az íráshoz (lehet hogy nem is olyan rossz ötlet pedig), így erre sem foghatom. Hosszú még az út az íróvá válásig, de legalább elindultam, ez is valami. Mert gyakran elindulni a legnehezebb. Azt is mondják, hogy maga az út a lényeg, nem is a cél. Már amiatt is, mert ugye a cél csak egy pont, az út pedig egy vonal, és egy girbe-gurba vonal érdekesebb és bonyolultabb, több információt rejt egy szimpla pontnál. Vagy ha már pontok és görbék: a gyönyörhöz vezető emelkedő is változatosabb, mint maga a csúcspont. Nos, ez a blog is egyfajta út, egy történet. Reményeim szerint fejlődéstörténet. No de majd kiderül.

Mágneses jelekké dermedve, avagy a szavak magányossága

Bizony még vannak olyan percek, órák, amikor éppen senki sem olvassa a blogom. Ilyenkor magányos lehet, mint szénégető az erdő mélyén, vagy mint egy horrorfilm hőse egy emeletes, nyikorgó lépcsős vidéki deszkaház sötét pincéjében. Mágneses jelekké dermedve várja egy messzi szerver belsejében az érdeklődő kattintásokat, hogy kíváncsi szemek elé kerüljön, és az élettelen, zombi jelek újra mondatokká váljanak, hogy aztán az elsikló sorok, mint mozigépben a filmszalag, eléd vetítsenek valamit abból, Kedves Olvasóm, amit akkor gondoltam, amikor mindezt leírtam.

A Rubik-kocka és dédnagymamám

A hírekben egy minap rendezett Rubik-kocka versenyről volt szó. Erről jutott eszembe, hogy a blogom is egy Rubik-kockához hasonlatos: az emlékeim, gondolataim tarkaságából próbálok összerakni valami rendezett egészet. Minden bejegyzés egy újabb mozdulat, forgatás ezen a kockán.
A Dédiről írtakat még kiegészítem pár érdekességgel, hogy a "Dédi oldal" is minél teljesebb legyen. Mert Dédinek volt néhány egyáltalán nem hétköznapi tulajdonsága. Például hogy a vallásosságába egy cseppnyi képmutatás sem vegyült. Vagy hogy nem pletykált. Igazából beszélni sem beszélt túl sokat. Csak templomba és temetőbe járt, bodzaszörpöt és birsalma lekvárt főzött, és díszterítőket varrt a Singer varrógépén.

Elfogytak a bejegyzések a bogárillatú füzetből

Most az a helyzet, hogy elfogytak a piszkozatok a bogár-, azaz fűszeres bor illatú füzetből. Egyébként a füzet is majdnem betelt már, de jövő héten újat nyitok, és - ha az Ihlet Istene is úgy akarja - jön majd sok új poszt, ahogy azt már megszokhattátok, Kedves Olvasóim.
Azért belelapozok a füzetbe, hátha találok Nektek valamit. "Miért nem lettem programozó?" - á igen, erről is akartam írni, majd lehet hogy fogok is. "A hörcsögök élete... Milyennek láthatják a kis szőrmók jószágok apró gombszemeikkel a világot? Szeretnek-e annyira mókuskerekezni, amennyire például én szeretek hintázni?" - hát, még ezen is kell dolgozni. Ahogy a "Devecseri kastélypark" című bekezdésen is. A "Sportújságíró - modoros, stb." kezdetű ötletből pedig a szexuális nyelvezet modorosságáig kívántam eljutni, de hát pinanyaltilag még csak töredék ez is.

Hogyan készülnek a blogbejegyzések?

Van egy kis négyzetrácsos füzetem, az eddigi bejegyzések többsége abban öltött először alakot, mintegy piszkozatként. Nem Moleskine, egy egyszerű füzet, legalább három éve vettem egy hipermarketben több ikertest... (most leütöttem vele egy nagy zöld bogarat, ami bejött az ablakon és naivan megpihent a szekrényajtón, egy pillanat, hullámsírba temetem a mosdóban; milyen egy eufemisztikus gyilkos vagyok, párizsi szalonokban sem mondták volna szebben; édesanyám azt mondta, hogy irodalmi a blogom és hogy olvassam el Az eltűnt idő nyomábant; ez a párizsi szalonokról jutott eszembe, mert egyszer már majdnem kiolvastam) ...szóval több ikertestvérével együtt vettem ezt a füzetet körülbelül három éve. Korábban ez volt a "fekvőtámasz füzetem", azt jegyzetelgettem benne, hogy melyik nap hány fekvőtámaszt nyomtam, majdnem fél éven keresztül, de már ennek is két éve. Most pedig ez a blogpiszkozat-füzetem.
Szegény bogár fűszeres borra emlékeztető illatú nyomot hagyott a füzet hátoldalán.

A lemondásról

Akár Torgyán doktorról is szólhatna ez a bejegyzés, hiszen neki volt a szavajárása az orrhangú "monnyon le", amit aztán a parodisták unalomig ismételtek, karikíroztak - de nem, nem Torgyán József személye lesz a poszt témája.
Vagy ha már így szóba került a napjainkban celebként újra felfedezett, jellegzetes hangú, mosolygós öreg, akkor annyit még leírok, amit egy szintén derűs és deres kollégám mesélt, hogy ő bizony egyszer behúzott Torgyán doktornak (vagy ütötte pofon; erre a részletre nem emlékszem pontosan) a 80-as években, amikor Torgyán még válóperes ügyvédként praktizált Újpesten, valahol a központ környékén, és a kollégám egy ilyen válóper kapcsán összetűzésbe került a pojácával, ahogy emlegette. Mintha azt is megjegyezte volna, hogy még mindig viszket a tenyere, ha eszébe jut az eset, és cseppet sem bánja az ütést és a pénzbírságot, amit tettlegességéért kapott. Mindegy, nekem Torgyán csak egy joviális bácsi a képernyőről, no de könnyen beszélek, hiszen még nem volt válóperem, és nem próbáltak még ügyvédek kiforgatni a vagyonomból. Ejnye, de hát tényleg nem az egykori kisgazda vezérről akartam írni.
Egy régi közgazdaságtan órán hallottam azt a bölcsességet, hogy minden egyes vásárlással, befektetéssel tulajdonképpen lemondunk minden másról, amit vehettünk volna. Egy televízió megvásárlásával például a világ összes másik készülékéről, egy nyaralással a többi lehetséges nyaralóhelyről, satöbbi.
Ez az írásra is igaz: ha valamiről írunk, témák százait dobjuk el. Mert írhattam volna az apró, csinos anyajegyről is a köldökömben, de erről lemondtam, és - ha már lemondás - írtam inkább magáról a lemondásról.
És az olvasásra is igaz, Kedves Olvasóm: ha ezt a blogbejegyzést elolvasod, akkor erre a pár percre minden más online tartalomról lemondtál. Mit is mondhatnék erre, köszönöm. Kedves tőled, és megtisztelsz, hogy ezeket a bekezdéseket választottad.

Besenyő Pista bácsi és a sznobizmus

Régebben több blogot is nyomon követtem, mostanában elvétve olvasok webnaplókat - inkább csak a sajátomat olvasgatom vissza, átnézem helyesírási szempontból és stilárisan, ilyesmi. Olvasni inkább szépirodalmat olvasok, onnan (és az emlékeimből) jobban szeretek meríteni, mint a blogszféra aktualitásaiból - ez lehet, hogy egyfajta sznobizmus, csak zöld krokodil vagy Fred Perry koszorú helyett így mutatom ki. Meg hát minek olvasnék más blogokat, hát nem? Hát de - felelné meg a kérdést Besenyő Pista bácsi, aki ugyan nem vagyok, de ebben igaza van. Hát nem? Hát de. Olvassák csak mások az én blogomat, nem? De. Megmondom őszintén, nekem egy blogban kell az, hogy kíváncsivá, függővé tegyen, várjam a következő bejegyzést, stb. Ezt az érzést pedig csak az én blogomnál érzem. Mert a blogom addiktív, és én mint dealer is rákattantam egy kicsit. Hát nem? Hát de. (Mert frankón kíváncsi vagyok én is, hogy mik jutnak majd még eszembe és miről fogok írni, szóval ez számomra is mindig meglepetés, kajakra.) Meg sok blogger olyan nagyképűnek és okoskodónak tűnik, aztán még írni is alig tud, minek olvassam őket, inkább írok. Nem? Hát dehogynem. Kajakra. Sz. Mb.

Harmónikás cigány

Lágy zeneszó szűrődik be, az ablak alatt harmónikás cigány húzza a nótát. Rója a külvárosi utcákat és zenél, így keresi a kenyerét.
Szórja az éterbe a képzeletbeli hangjegyeket, ahogy a rajzfilmekben, képregényekben kanyarognak elő a hangszerekből, éneklő torkokból a kották; vagy mint ahogy én szórom a blogomba a betűket. Ő legalább megél belőle, s több emberhez jut el. Tán még egyedibb és művészibb is, mint az én gyakran közhelyes és modoros szavaim.