Akinek mindenről a pi jut az eszébe

Tudom, könnyen érhet az a vád, hogy mindenről a pi jut az eszembe (ami persze nem teljesen igaz, hiszen van, amiről több szótag is eszembe jut), de ezt a pi alakban pompázó bugyi-masnit megpillantva mindenképpen meg szerettem volna örökíteni a látványt.
A Women'secret fehérneműbolt kirakata jobban szemügyre vehető a Pi Blogban - továbbá egy combharisnyás pi is.
Ezt pedig én rajzoltam: Rubik pi.

Gondolatok és élmények futás közben

Ahogy kocogtam a Margitszigeten, egyszer csak megelőzött egy lány gyalog, majd egy srác is. Mondtam is magamban, hogy én itt teljesítőképességem határait feszegetve futok kéjes-kellemetlen oxigénhiányos állapotban, ők meg gyalog lehagynak, na szép. Nem tartogatom sokáig a poént, elárulom, hogy csak azért előztek le ám, mert versenygyaloglók voltak, akik olyan fura csípőmozgás közben rendkívül gyorsan szedik a lábukat, gondosan ügyelve arra hogy betartsák a gyaloglás nem túl komplikált, ám szigorú szabályát, azaz hogy ne rugaszkodjanak el a talajtól, hanem mozgásuk minden pillanatában legalább egy talpuk a földön legyen.
Majdnem sikerült egyébként lefutnom a két kört, így van rá esély, hogy formába tudom hozni magam a Vivicittára. Érdekes, hogy a sziget pest felőli oldalán melegem volt a szélcsend miatt, míg a budain kellemes szellő hűsített, ez mintha már többször is így lett volna, lehet hogy van valami földrajzi-meteorológiai magyarázata.
Amikor kezdtem kifulladni, eszembe jutott Terry Fox. Nem adhatom fel, mondtam magamban. Aztán felcsendült az Eye of the Tiger gitárszólója is a fülhallgatómban, na mondom akkor most már aztán tényleg nem adhatom fel, küzdenem kell mint Rocky Balboának.
Aztán láttam a Dunán úszni azt a különös kétéltű buszt is, ami vízen is képes vinni a városnéző turistákat. Erre már nem is mondtam magamban semmit, sőt meg sem lepődtem, mivel már többször is láttam. Már csak egy vízen úszó csuklós busz lepne meg, vagy egy emeletes, ezt a sárgát már megszoktam.
Volt még egy persze sok más élményem és gondolatom is futás közben, de most ennyi jutott eszembe.

Futás a szigeten

Tegnap - bár ténylegesen csak a Duna kettéágazó, hömpölygő sávjával elválasztva a nyüzsgő tömegtől, de mégis kiszakadva a város és a hétköznapok forgatagából - újra voltam futni a Margitszigeten, felkészülésképp az idei futószezonra és a május végén esedékes (számomra negyedik) Kinizsi Százasra.

Rögtön jövök

Hamarosan jövök. Az elmúlt napokban inkább a Számológép Blogba írtam (például ezt: Calcron tudományos számológépes óra a Playboy magazinban).

A világ legszebb helye

Az eltűnt idő nyomában-t olvasva - annak is antikváriumban szerzett, kopottas, fekete védőborítós második kötetét, melyet - ha nem is ezt a konkrét példányt, hanem úgy általában e könyvet, természetesen - édesanyám következetesen "Virágzó lányok árnyékában"-ként emleget, de az alcímben helyesen "bimbózó" és nem "virágzó" szerepel, s e leánykák - például Gilberte - valóban inkább még csak bimbóznak, semmint virágzanak - vagy netán már el is hullajtották volna egykor harmatosan nedves és virgonc szirmaikat (ami nyilván képzavar; ugyanakkor az eredeti francia alcím ismeretében édesanyám nem is téved, mert az "Á l'ombre des jeunes filles en fleur", tehát ott "virágzó" szerepel).
Szóval olvastam, s bár gondolataim az ifjú Proust-tal együtt leszálltak a vonatról Balbecben, de aztán otthagyták őt a templom előtti téren, és elkalandoztak. Először egy kulcsmondat jutott eszembe a Galaxis útikalauz stopposoknak-ból, a "Viszlát, és kösz a halakat!" (bizonyára a közeli tengerről, amely Balbec-től öt mérföldre mossa Balbec-fürdő partjait), majd - valószínűleg a halakról - a Monty Python Az élet értelme c. filmjéből a világ legszebb helye, ahová a pincér elvezet valakit (tán a mesélőt - és vele a nézőt -, már rég láttam). A világ legszebb helye, vagy az élet értelme egy egyszerű farm (ha jól emlékszem), s bár valóban szép, egyértelmű, hogy csak a pincér számára jelent különleges helyet, merthogy ott született. A mesélő (vagy ki) ki is neveti ezért, amin a pincér megsértődik (legalábbis így emlékszem). Nos, ilyesmi hely számomra Pusztaszabolcs az apró tömbházak közötti füves, napsütötte térrel, a hintával és a virágárus bódéval. A legszebb, legkülönlegesebb hely, vagy legalábbis a legszebb és legkülönlegesebb helyek egyike.

Devecseri álom

Egyik éjjel ismét Devecserben, dédnagymamám dohos - és valójában már régóta lakatlan - házában jártam, amely tán már össze is omlott, mint a Buendíák otthona a Száz év magányban. Ez az álmom most abba a csoportba tartozott, amikor álmomat valóságként élem meg, és valóságnak hitt álmomban tudatában is vagyok hasonló, visszatérő álmaimnak, így rendre meg is jegyzem magamban, miközben szétnézek dédi nagyszobájában: "Nocsak, nem is olyan misztikus, mint álmaimban. Teljesen hétköznapi." A szobában most rend volt és tisztaság, ami ellentmondott a régi emlékeknek. Otthonos volt és emberi léptékű, ami pedig nem az emlékeknek, hanem álmabb álmaim hangulatának mondott ellent, melyekben a szoba szinte végtelennek és megfejthetetlennek tetszik, a bútorok, a falak és a szőnyegek pedig mintha valamilyen varázslatos aranyporral lennének bevonva.

Az íráshoz vezető út

Olykor elmerengek: az olvasás, mint út elvezethet-e az íráshoz. Ellenpéldaként ott a filmművészet: megnézhetjük jó filmek százait, mégsem válunk a rendezői tudomány birtokosává, de még tán csak színészi képességeink fejlesztésére sem ez a legcélravezetőbb és leghatékonyabb módszer. Ahogy nassolástól sem leszünk cukrászok - bármennyit gyakoroljuk őszinte élvezettel és odaadással -, és festmények tanulmányozásától sem festők.
Az ismert gondolat szerint nem a cél a lényeg, hanem az oda vezető út. Ezt továbbfonva, magánál az útnál is fontosabb az onnan elénk táruló látvány, kilátás - bár ez valahol benne is lakozik az út fogalmában, az út során szerzett további élményekkel és tapasztalatokkal, lelki formálódással együtt (abba most nem is bonyolódva, hogy a célnak hitt pontról rendszerint kiderül, hogy csupán egy állomás, egy közbülső állapot, mely egy újabb, még komolyabb út kiindulópontja, alaptábora).
Hasonlóképpen az író mondatszerkezetei, a festő ecsetkezelése vagy a cukrász receptje és technikája is csak a szűkebb, csőlátóbb értelemben vett út, az ennél sokkal lényegesebb és valódibb utazás maga az élmény, a hangulat, az íz, amit átadnak - de kétségtelen, ezek magva az erdő mélyén kanyargó vagy a sorsunkkal követett, olykor általunk kitaposott ösvény, illetve a mesterek virtuozitása. Vagyis: az elolvasott könyvek élményként válnak építőelemmé az írás palotájában, melynek tervrajzáról viszont magunknak kell gondoskodnunk.

A felhő

Valójában nehéz megítélni, hogy emlékeim felhőjében hol helyezkedik el és mekkora teret foglal magának a pusztaszabolcsi idill (az "emlékeim felhője" kifejezés megtévesztő lehet, mert míg az égen úszó hallgatag bárányok eltakarják a napot és árnyékot vetnek a tájra, addig ez éppen ellenkezőleg: emlék-molekulái többségével napfényt és derűt sugároz).
Bár most úgy tűnhet, különös és rejtélyes jelentőséggel bír, az igazság az, hogy teltek el úgy évek - de hónapok biztosan -, hogy Pusztaszabolcs eszembe sem jutott, és álmaim kiszámíthatatlan utazásai során is más helyeket kerestem fel.

Boldog várakozás

Nem csodálkoznék, ha valamilyen erős kábítószer adta szárnyaktól (mely élményre ugyanakkor mégsem érzek különösebb vágyat, bár igaz, életünk addiktológiai naptárának későbbi - s ki tudja mivel átitatott vagy beszórt - lapjai kifürkészhetetlenek) újra a pusztaszabolcsi hintában, a gravitáció hullámain evezve találnám magam; vagy életem utolsó másodperceiben látogatnék el hirtelen a Sport utcai ligetbe, és a hinta lassan elhalkuló nyikorgása és kattogása jelentené az utolsó, hallani vélt hangokat, mintegy rímelve az első szívdobogásokra s keretbe foglalva az életemet.
Megpróbálva előkeresni emlékeimben, hogy mégis milyen állapot, hangulat jellemezhette leginkább gyermekkori önmagamat a Sport utcában, azt hiszem, hogy elsősorban egyfajta "boldog várakozás". Várakozás egy kirándulásra, a hozzánk látogató nagyapámra, az esti mesefilmre, vagy a munkából hazatérő édesanyámra. És a várakozás órái - gondolataimhoz és saját magamhoz hasonlóan - csak úgy repültek a hintában.

A hangulatról és az irodalmi turizmusról

Kérdés, hogy egy régen elmúlt, és csak ritka álmokban visszatérő, vagy az emlékezés bizonyos ihletett pillanataiban újra átélhető hangulatot (melyet tehát én magam sem birtokolok folyamatosan) szavakba lehet-e önteni, és hogy e szavak, a belsejükben összegyűjtött hangulatot mintegy szivacsként továbbcsepegtetve az olvasó elméjébe, átadhatnak-e valamit mindebből.
Attól tartok, hogy ha az olvasó egyfajta "irodalmi turizmus" ötletétől vezérelve kocsiba pattanna vagy vonatra szállna, és ellátogatna Pusztaszabolcsra (ahogy édesanyám felkereste egykor Combray-t), hogy megnézze a Sport utcai lakótelep két tömbháza között elterülő, előttem árnyas facsoportjaival és tágas mezejével szavannaként megjelenő "parkot", melyre ott járva az olvasó nyilván a park szót is erős túlzásnak találná, a hinta helyén pedig tán csak egy játszótér rozsdás romjait lelné, s csalódottan szállna vissza autójába vagy gyalogolna vissza a közeli vasútállomásra, hogy hazautazzon, az irodalmi turizmus eszméjében hosszú időre csalódva, és szemfényvesztéssel vádolva engem, amiért a Sport utcában, az egykori virágárus bódé és a hinta környékén varázslatot, de legalábbis idillt ígértem - szóval attól tartok, hogy az olvasó nem sokat, sőt: semmit sem lelne abból a csodából, hangulatból (melyre most a "napfényes", a "könnyű" és a "boldog" jelzőket érzem a legtalálóbbaknak, ugyanakkor mégis nagyon kevésnek a leírásához), melyet én ott, a hintában repülve éreztem azokon a harmatos reggeleken vagy aranyfényű naplementékben.