A pásztói iskola

Gyakran visszatérek álmaimban a Mátra lábánál fekvő kisvárosba, Pásztóra, az általános iskolámba, ahová alsó tagozatban jártam. De még többször olvasás közben.
Az Iskola a határon is abban az épületben és az udvarán játszódott (a főallét valahol a salakos pálya és a magas fák között helyeztem el képzeletben, a szökőkutat kicsit nehezebb volt, de azt is megoldottam, a kosárlabdapálya mellett), és a Buddenbrook család is mintha ott élt volna. Zola Tisztes úriházának lakói is valami hasonló épületben laktak, bár ez utóbbi egy kicsit keveredett fantáziámban A gyűlölet c. film párizsi bérházával, ahová Vinz felcsengetett a kaputelefonon, hogy felmenjenek a drogos archoz, aki Saidnak tartozott.
Volt abban valami idilli, ahogy az iskola udvara a két kispályával a délutáni napsütésben fürdött. Azt hiszem, ott és akkor, tízévesen is átéreztem ezt, de azóta még inkább.

Gondolatok a buszon

Gyermekkoromban gyarkan jártuk édesapámmal autóbusszal a Dunántúlt, a Mátrát, rokonokhoz vagy kirándulóhelyekre tartva.
Duruzsolt a motor, szaladt a táj, dúdoltam magamban, és mindenfélére gondoltam - akkor úgy tűnt, hogy minden pillanatban valami okos dologra gondolok. Hogy gondolataim csodálatosak és csodálatosan össze is függenek, mint egy regény sorai, vagy egy zenei mű dallamai. Az volt az illúzióm, hogy elmém egy másodpercre sem áll meg, folyamatosan szövődik benne valami nehezen kimondható és leírható, de nagyszerű dolog.

Harmónikás cigány

Lágy zeneszó szűrődik be, az ablak alatt harmónikás cigány húzza a nótát. Rója a külvárosi utcákat és zenél, így keresi a kenyerét.
Szórja az éterbe a képzeletbeli hangjegyeket, ahogy a rajzfilmekben, képregényekben kanyarognak elő a hangszerekből, éneklő torkokból a kották; vagy mint ahogy én szórom a blogomba a betűket. Ő legalább megél belőle, s több emberhez jut el. Tán még egyedibb és művészibb is, mint az én gyakran közhelyes és modoros szavaim.

Mountain View

Az egyik webstatisztika szerint a festői nevű és távoli, kaliforniai Mountain View városában is van egy visszatérő olvasóm - de ez akár a statisztika tévedése is lehet, mert egy másik egyáltalán nem mutat ilyen látogatót. A mántenvjú szóról egyszerre jutnak eszembe gyermekkorom kirándulásai édesapámmal, az elmúlt évek teljesítménytúrái, valamint a Mountain Dew üdítőital, amiből szintén volt néhány darab a gyűjteményünkben.
[kép forrása: flickr]

Írás és napozás a dombtetőn

Reggel nyomtam pár fekvőtámaszt.
Most egy kiránduló hangya közeledik felém a fűerdőben. Napozunk. Barátnőm napozik, én meg az árnyékban olvasok, írok. A hangya meg cipel valamit. A dombtetőn vagyunk. A gazok és a rozsdás ipartelep mögött Budatétény tarkállik és a budai hegyek kéklenek. Egy másik hangya. Zúg a szél. Zúg egy hajó a Dunán. Egy autó alatt siseg az aszfalt. Egy láthatósági mellényes alak dekázgat valamivel az út szélén, a domb alatt. Egy repülőgép zúg. Egy hangya mindjárt ideér a sárga napozótörölközőhöz, lehet hogy az előző. Mennyi minden történik. Kopik a grafit, egyre vastagabbak a betűk. Hangya sehol. Egy targonca zörög vidáman a rozsdás ipartelep földútján. A Duna túlpartjáról száguldó motorbicikli hangja száguld a dugattyúkból a hallójáratomba. Egy mozdony hangjelzést ad. Biciklisek jönnek rendőri felvezetéssel - akkor ezért áll ott lenn a láthatósági mellényes alak, aki az előbb dekázott. A falevelek zizegnek a szélben, parányi szárnyakként csapkodnak, barátnőm napozik, egy repülőgép méltóságteljesen zúg, a vidám targonca távolodik. Két lepke kergetőzik bukdácsolva a szélben.
Reggel nyomtam fekvőtámaszt, jól esett. Hajlamos vagyok elfelejteni, mennyire jó. Főleg utána. A testformálás tudata. A kitartás. Akaraterő.
Itt az ideje olvasni. A könyv fakó-téglaszín borítója össze van firkálva golyóstollal - tán még én firkáltam össze. Én, gyermekkoromban. A gyermekkori énem.
Lajos írt e-mailt. Azt írta hogy már tizenkét Zippo öngyújtója van. Zúg egy repülő. Felnézek. Két repülő. A közelebbi zúg, a távolabbi csíkot húz. Barátnőm napozik. Szóval Lajosnak már tizenkét öngyújtója van. Nekem kilenc év múlva lesz tizenkét Kinizsi Százas jelvényem. Tizenkét pont. Tizenkét dühös ember. Piszkos tizenkettő. Milyen lesz a kilenc évvel idősebb énem?
Itt az ideje olvasni.
Egy sárga alapon fekete pettyes, apró bogár pihen egy száraz, repedezett, a könyvnél is fakóbb, téglaszín, fordított Franciaország alakú falevéldarabon. Elindult. Felmászik egy fűszálra. Majd le.
Fel a következőre. Le. Jól kipihenhette magát. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1965. Le rouge et le noir. Itt az ideje olvasni.

Balzac és a helyesírás

A Wikipédia szócikkben olvastam, hogy Balzacnak nagyon rossz volt a helyesírása. Ezen először egy kicsit meglepődtem, mert egy íróról azt feltételezi az ember, hogy helyesen ír - bár igaz, a francia nyelv elég bonyolult ebből a szempontból. Ahogy belegondolva az is igaz, hogy a helyesírás nem tartozik olyan szorosan a szépírói képességekhez, mint a történetmesélés, vagy gördülékeny mondatok papírra vetése, melyek olvasmányosan vezetik a szemet és a képzeletet. Most egy lakberendezői hasonlatot próbáltam ehhez keresni a fejemben (még a délután lapozgatott lakberendezési újság hatása alatt vagyok; szeretem a lakberendezési újságokat, általában a hipermarketekben, unalmas perceimben merítek belőlük vizuális élményt, harmóniát, színkompozíciókat), de hirtelen nem találtam.

Mama vagy mamma

Soma Mamagésa helyesen inkább Mammagésa lenne. Tessék, Soma Mamagésa és a Libidó, mondom én.
(Apropó mássalhangzó-kettőzés: egyik unokatestvérem egyszer - teljesen komolyan - megkérdezte, hogy hány n-nel írják azt, hogy annál. Mondtam neki, hogy attól függ, majd a helyesírási problémát és derültségem megosztottam nagybátyámékkal).
Ha már játék a szavakkal: tréfás előadóneveim.
[fotó: Willendorfi Vénusz]

Szeptember tizenegy

Ma újra a nyolc évvel ezelőtti terrortámadásról szól a sajtó és sok blogposzt is megjelenik a témában, gyakran azzal a személyes elemmel, hogy ki hol volt és mit csinált éppen akkor.
2001. szeptember 11-én azokban az órákban a Miskolci Egyetem főépületében voltam, és épp a francia középfokú nyelvvizsgámat tettem le. Ezért aztán nekem 9/11-ről a Miskolci Egyetem egyik folyosója jut eszembe - ahol várakoztam -, és a folyosó linóleum padlója. És még az a mondat, ami otthon fogadott: "Bombázzák New Yorkot!". Ahogy hazaérve a szoba ajtajából a tévére néztem, a rendkívüli hírekből először tényleg bombázásnak tűnt: a Nagy Alma madártávlatból, komótosnak ható repülőgépek (melyek valójában, mint olvastam, 500-900 km/h sebességgel mentek), füstölgő épületek.
Érdekesség: konspirációs teóriák 9/11 kapcsán.

A blogom és én

A blogom eléggé hozzámnőtt, legalább annyira a részem, mint az évről évre teljesített Kinizsi Százas és a Balatonátúszás, a sármomról és cukiságomról - és olykor tinivígjátékba illő, már-már chris kleini esetlenségemről - való meggyőződésem, a baseball-sapkám, a társasjáték ötleteim, vagy a rollerezés a bevásárlókocsival a hipermarketekben.
[fotó: port.hu - Húgom, nem húgom]

Az álmok és a valóság

Érdekesek azok a visszatérő álmok, amik néha olyannyira valóságosnak tűnnek, hogy ilyenkor meg is jegyzem álmomban: nahát, ez egy visszatérő álmom, és most ez a valóság egészen más, sokkal szürkébb, hétköznapibb. Mert pont ezek a valóságosnak tűnő álmok a legkevésbé álomszerűek, hiányzik belőlük az álmok lelke, hangulata.
Például amikor dédnagymamám devecseri házáról álmodom, gyermek- és kamaszkorom egyik rég nem látott helyszínéről, időről időre felbukkan egy ilyen "valóságos" álom; amikor az elvarázsolt múltba távolodott környezet varázslat nélkül marad, és ezen megdöbbenek valóságnak hitt álmomban.