A blogom és én

A blogom eléggé hozzámnőtt, legalább annyira a részem, mint az évről évre teljesített Kinizsi Százas és a Balatonátúszás, a sármomról és cukiságomról - és olykor tinivígjátékba illő, már-már chris kleini esetlenségemről - való meggyőződésem, a baseball-sapkám, a társasjáték ötleteim, vagy a rollerezés a bevásárlókocsival a hipermarketekben.
[fotó: port.hu - Húgom, nem húgom]

Az álmok és a valóság

Érdekesek azok a visszatérő álmok, amik néha olyannyira valóságosnak tűnnek, hogy ilyenkor meg is jegyzem álmomban: nahát, ez egy visszatérő álmom, és most ez a valóság egészen más, sokkal szürkébb, hétköznapibb. Mert pont ezek a valóságosnak tűnő álmok a legkevésbé álomszerűek, hiányzik belőlük az álmok lelke, hangulata.
Például amikor dédnagymamám devecseri házáról álmodom, gyermek- és kamaszkorom egyik rég nem látott helyszínéről, időről időre felbukkan egy ilyen "valóságos" álom; amikor az elvarázsolt múltba távolodott környezet varázslat nélkül marad, és ezen megdöbbenek valóságnak hitt álmomban.

A számológép

Nagymamámék napfényes, tizedik emeleti konyhájában ültem egy régi délutánon (vagy délelőttön, de semmiképp sem éjszakán), és a Texas Instruments prospektust nézegettem. A TI-85-ös típusjelzésű programozható grafikus zsebszámológép volt a kedvencem, az utolsó oldalon, az volt a csúcsmodell. Karcsú volt, fekete, és gyönyörű. Mellette misztikus szavak, a kis gép képességeit jelezve: vektor-műveletek, mátrixok, szubrutinok, meg hasonlók. A szubrutin volt a legmisztikusabb. Ez volt a kedvenc katalógusom, a kedvenc számológépemmel, néhány képpel és sok sajtóhibával. Már kicsit gyűrött volt, sokat nézegettem, néha a vécén is.
Aztán egyszer elsétáltam az irodaszerboltba (útközben megkergetett egy dongó), de ott csak a TI-82-es típust lehetett kapni. Azért hosszan bámultam a kirakatban.

Átváltozás

Amikor egy reggel kimentem a fürdőszobába, és a tükörbe néztem, meglepődve ilyesmit mondhattam magamban: "A szemem! Mi van a szememmel?" A bal szemhéjam mintha nem tudtam volna teljesen kinyitni, úgy negyed-fél centivel lejjebb húzódott, mint a jobb. Mint valami kinyúlt ruha. Öltöztem, majd újra és újra megnéztem, semmi változás. Mi történt? Mi lesz így a kedves, kölykös pofázmányommal? Így kell megszoknom magam, mostantól ez vagyok. Sebaj, egy apró testi hiba akár még bájosabbá is teheti az embert. Mint egy hibás szemű, cuki plüssmackó. Vagy mint nagyapám, de hát ő már öreg volt. Meg kell majd műteni? Tán csak az álmosság... Egy időben a szép kezemet féltettem, hogy majd egyszer kocsikapcsolás közben rácsapom a csavarkapcsot, és amputálni kell valamelyik ujjamat, aztán a melanomától; nem gondoltam volna, hogy a szememmel történik valami. Még az irodába tartva is éreztem a rossz szemhéjam furcsa nyomását.
Aztán pár óra múlva helyrejött.
[kép forrása: vasuttortenet.eoldal.hu]

Az irigység

Néha irigykedek a blog.hu-s blogokra, amiért Index címlapra kerülhetnek (olykor egészen csacska írásokkal is), és ekkor látogatók, olvasók ezrei özönlenek rájuk, mint hangyabolyba dobott kenyérdarabra a szorgos mákszemek.
Savanyú a szőlő, ezért ízesítésére magamban megalkottam a lottós és a tüzes példát.
A lottós példa szerint nagyobb teljesítmény (és kreatívabb, érdekesebb) megdolgozni a vagyonért, mintha lottónyeremény formájában az ölünkbe csusszan, bizony mondom néktek.
A tüzes példa pedig: egy piromániás számára is élvezetesebb lehet, ahogy a lángok apránként beborítják, nyaldossák a tárgyakat, látni a fokozatos olvadást, szenesedést, hallani a tűz pattogását; mint egy mindent elsöprő atomvillanás.
[kép forrása: allposters.com]

Az ajtó

- Kik vagyunk? Tapasztalataink, élményeink, érzékeink, vagy az ezeket feldolgozó, és közben változó szerkezet? Az adatok, vagy inkább az algoritmus? - épp erre a marhaságra gondoltam, amikor nem nyílt ki az első ajtó.
Nem akartam leszállni, ültem a helyemen és a Vörös és feketét olvastam - még csak az első fejezeteknél tartottam, Julien Sorel is épp olvas egy gerendán a fűrészmalomban, de apja lelöki onnan -, eközben kalandoztak el a gondolataim; a könyvből felnézve láttam, hogy nem nyílik ki az első ajtó. A többi kinyílt. A vezető (szemüveges, és mintha Adrian Mole lenne huszonévesen) kijött a fülkéből és megrángatta az ajtót, majd leszállt egy másik ajtón, és kívülről is megrázogatta az engedetlent. A következő megállónál is kijött, megismételte a szertartást, bár most már nem szállt le a szerelvényről, hanem csak belülről piszkálgatta.
- Kívülről le van zárva - mondta egy bajszos, ötvenes utas, némi bennfentességgel.
- Tudom - motyogta magyarul a huszonéves Adrian Mole, majd visszament a vezetőfülkébe. Ezután a többi utas is furán nézte a megállónként ismétlődő jelenetet, ahogy a vezető belülről rázogatja a kívülről lezárt ajtót, mígnem a végállomás előtt egy hátizsákos turista megjegyezte ismerősének, egy másik hátizsákos turistának:
- Nem értem, miért kell minden megállónál kijönni és egy percig szórakozni az ajtóval, mindenki le tud szállni egy másik ajtónál.
A másik turista ismerette vele a HÉV lelkivilágának ide vonatkozó bekezdését:
- Különben nem tud elindulni, mert nem érzékeli, hogy bezáródott az ajtó.
- Milyen bonyolultan oldották meg - mondta erre az első turista.
Aztán megérkeztünk, és leszálltunk a középső ajtón.

A gyűjtemény és a tél illata

A hó és a tél friss illata hasít az orromba, ahogy az üdítősdoboz gyűjteményünkre gondolok - öcsémmel egy osztálykirándulásomat követően kezdtük gyűjteni, ahonnan emlékképp hazahoztam két dobozt.
Orromban a tél illatával, szemeim előtt a félliteres Pepsi jelenik meg. A félliteres, fémdobozos Pepsi maga volt a misztikum, a vágy csaknem elérhetetlen tárgya, gyűjteményünk hiányzó darabjainak egyike. Akkoriban, a kilencvenes évek elején-közepén csak külföldön lehetett kapni, kamionsofőr édesapák hozták gyermekeiknek, hogy aztán az üres, tarka fémhenger a szekrénysorok tetejéről szemlélje a család hétköznapjait. A boltokban csak a hagyományos, a féllitereshez képest unalmas 0,33 literes dobozokban lehetett kapni a szirupos italt.
Hányszor álmodtam akkoriban azt, hogy egy távoli országban járok, és egy teljesen hétköznapi, de mégis bizsergetően izgalmas szupermarketben ismeretlen, különleges üdítősdobozok sorakoznak a polcokon és a hűtőkben...
Azon a téli napon egyik szomszédunk nagybátyjához tartottunk, át a téli kisvároson, hogy elcseréljünk vele valamit a félliteres Pepsire. December lehetett, a Doboz már-már szerelmes imádatát a karácsony fenyőillatú hangulata és a hópelyhek még meghittebbé tették.
(A fotón egy 1950-es évek végéről, 60-as évek elejéről származó doboz látható - ezért az összes cseredobozunkat is odaadtuk volna akkoriban).

Az Ihlet Istene

Egyszerre szeretek és gyűlölök írni.
Gyűlölök, mert ki vagyok szolgáltatva az Ihlet Isten kénye-kedvének (nem nagyon szívlelhet engem, ami nem is csoda, hiszen még egyszer sem imádkoztam hozzá, és áldozatokkal sem kedveskedek neki).
És szeretek, mert izé... - tessék, erről beszélek.
Még szerencse, hogy az írás olyan, mint a tánc: tehetség nélkül is kedvünket lelhetjük benne. Hoppá, lehet hogy éppen ez az. Ahogy a táncot, az írást sem szabad túl komolyan venni.

Lajos

Lajos az egyik legjobb barátom, és egyúttal blogom egyik törzsolvasója (bár eddig még nem fűzött a bejegyzésekhez hozzászólásokat; lehet hogy csak olvasóként, "read only" kíván jelen lenni, vagy pedig - mert ez is előfordulhat - valami hibádzik a kommentrendszerrel, és hiába próbál kétségbeesetten hozzászólni - mondjuk a kétségbeesés nem jellemző Lajosra, legalábbis ahogy ismerem; szóval hiába próbál hozzászólni, nem jelennek meg a kommentjei, de ettől - ahogy mondtam - nem esik kétségbe).
Lajost még akkoriban ismertem meg, amikor rövid ideig úgy tűnt, hogy komolyabb közöm lesz a programozás világához. Azóta kiderült, hogy ez számomra vakvágány volt (de azért vakvágány létére szép tájakon keresztülvezető, hangulatos, kisvasúti vakvágány, viaduktokkal meg minden; még akkor is, ha ez vasútépítészeti ellentmondás, mert hát minek lennének egy látszólag sehová sem vezető vakvágányon viaduktok, meg minden).
Lajos barátomban gyűjtőszenvedély tüze lobog, már-már szó szerint: a Zippo öngyújtók megszállott gyűjtője, de komoly figyelmet és egy teljes vitrint fordít az egyetemi szakestek díszkorsóira is, valamint a kultuszfilmekre.
Lajosról még egy pad jut eszembe a miskolci kampusz egyik sétánya mellett, ahol először beszélgettünk. És egy söröző, ahol az írásról beszélgettünk először. És egy dohányzóasztal vébékás poharakkal, ami körül sokszor, sokmindenről beszélgettünk.
Szóval Lajos az én egyik legjobb barátom.

Futás a Margitszigeten

Ma reggel könnyű adrenalinszárnyaimon újra körberepültem a Margitszigetet a salakvörös folyosó felett.
A fotózáshoz nincs különösebb érzékem, de azt hiszem ez a felvételem nem is sikerült olyan rosszul, és élénk, álomszerű színeivel valamelyest visszaadja a futás hangulatát (a festményszerű elmosódottság annak köszönhető, hogy futtában rögzítettem a pillanatot).