Álmodtál már számológépekről?

Elkészítettem életem első interjúját. Alanynak nem egy olcsó, hétköznapi, televízióban sütő-főző celebet (tisztelet a kivételnek, hiszen azért azok között is vannak értékes emberek, akik a képernyőn sütögetik a pecsenyéjüket) választottam, hanem magát Tóth Viktort, az általam nagyra becsült rskey.org oldal - valamint a hozzá kapcsolódó rendkívül gazdag zsebszámológép-gyűjtemény - tulajdonosát. Sűrű időbeosztásom sajnos nem tette lehetővé, hogy elutaztam hozzá a Tengerentúlra, így e-mailben tettem fel neki pár kérdést, amire ő készségesen, meglepő és megtisztelő gyorsasággal válaszolt. A Számológép Blogot is elismerő szavakkal illete - persze lehet hogy csak udvariasságból, de azért jól esett, hiszen Tóth Viktor Kalkulátorisztán csodálatos birodalmában legalább olyan fontos személyiség, mint Ali G a raszta-gangszták között, és akkor még keveset is mondtam, mert akár úgy is fogalmazhattam volna, hogy állócsillag Kalkulátorisztán egén, valamelyik hétszegmenses csillagképben.
Az "Álmodtál már számológépekről?" kérdésem furcsának hathat, de hát magamból indultam ki, és bizony velem már többször előfordult, hogy különleges, valóban álomszerű számológépekről álmodtam, titkos, rejtett funkciókkal, amik speciális billentyű-kombinációkkal érhetőek el. Nem orgazmokozmikus álmok, de hangulatosak, határozottan hangulatosak.
Ha valaki figyelmetlenül átsiklott volna az interjúhoz vezető link felett, akkor ide kattintva is elolvashatja azt.

A kocka el van vetve

Kedves blogom, az elmúlt napokban ismét elhanyagoltalak. Egyrészt én is az eltűnt időn elmélkedtem Combray festői környékének és Proust sütemény-idézte emlékeinek hatása alatt, másrészt a filmes kvízembe is tettem néhány újabb filmcímet, harmadrészt pedig ciklikusan előtörő társasjáték-kitalálási lázam is a szokottnál hevesebben égette lelkem, és nekiláttam egy új, Rizikó alapú, ám kellőképp elbonyolított stratégiai társasjáték megalkotásának, melynek - belátom, nem túl fantáziadús, de tán nem is annyira csapnivaló - A kocka el van vetve nevet adtam (kattints bátran a képre, kedves olvasóm, és gyönyörködj a játékpálya finom textúrájában). Egy ismeretlen olvasóm egyébként épp a minap érdeklődött, hogy mikor publikálom a társasjáték-szabályokat; nos, hamarosan.
Ha már a kifogásoknál tartok, ne feledjem: a Számológépes Blogomba is írtam néhány újabb posztot - tudtátok, hogy létezik Fila számológépes óra? Bizony létezik ám. Hát az ujjazósat már mutattam? És ezeket?

Combray

Proust Combray-éről olvasva nem a pásztói iskola, hanem a diósgyőri ház jelenik meg mintegy hologramként szemem és a könyv lapjai között, környezeteként pedig egy korábbi társasutazások emlékeiből gyúrt dél-francia kisváros, egyszerűségükben gazdag, szűk utcáival, kövei elegáns szürkeségével, táblás ablakaival. Tehát a diósgyőri házat látom, a verandával és a nagy fakapuval, az udvar felől nézve bizonyos szögből. Swann (aki képzeletemben még nem formálódott konkrét alakká, de magasnak gondolom, ezért ha később azt olvasnám róla, hogy alacsony, át kellene alakítanom ezt az elképzelést) a nagy fakapun át érkezik, ami a dömperem lökhárítóján maradandó és gyógyíthatatlan sérülést okozott, és én abból az irányból szemlélem, ahol úgy négyéves koromban a hároméves K. Andika - egyik első, szerencsére már régen kinőtt erotikus élményem forrásaként, ehe, forrása, szó szerint - a kezembe pisilt.

Csak egy mondat

Hrabal egyik regénye, a Táncórák idősebbeknek és haladóknak állítólag egyetlen mondatból áll, no nem egy pár szavas, csepp mondatocskából, hanem egy gigantikus mondatfolyamból, ami oldalak százain át kanyarog, hömpölyög - nem tudom pontosan hány oldalon át, az oldalak százai csak becslés volt -, így ha olvasás közben megzavarnak, nyugodtan és füllentés nélkül azt lehet felelni, hogy "várj, csak ezt a mondatot elolvasom még, ennyit igazán várhatsz", majd a beleegyező "jó, de tényleg csak azt az egy mondatot" után még órákig, esetleg napokig olvashatunk - itt kérlek meg, Kedves Olvasóm, hogy te se hagyj itt engem mondat közben, igazán nem lenne illendő, platófázis közben sem szokás szakítani, persze túlzás körmondatom a gyönyörhöz hasonlítani, bármily buján és lüktetve hempelyeg -, szóval alkothatók folyami méretű mondatok, egyetlen mondatnyi regények, vagy akár regényciklusok, ez is amolyan Kolombusz tojása dolog, magam sem gondoltam volna, de aztán hallottam Hrabal regényéről - Hraballal rokonok vagyunk abból a szempontból, hogy az én pályám is elég kalandosan alakult eddig, utcasepréstől a vasúti kocsik össze- és szétkapcsolásán át igen sok mindennel foglalkoztam már, még hobbiasztalos is voltam, hónapokig a bútorterveimen fantáziáltam, mint Hans Castorp Madame Chauchat-ról; emlékszem, még a szeméttömörítő gép mellett is, a gyorsétterem boltíves, csótányjárta, szennyvízáztatta pincéjében - mindenki azzal dicsekszik, amivel tud, na, felügyelőbizottsági vagy vezérigazgatói emlékeim egyelőre nincsenek, de proletár önérzetem azt mondja: inkább legyek becsületes utcaseprő, az legalább munka -, szóval tömörítettem a szendvicses dobozokat és az üdítőitalos papírpoharakat, s közben a fiókos, polcokkal kiegészített íróasztalom terveit finomítottam; akkor csak az íróasztalra gondoltam, írásra még nem - suta befejezés, de most tényleg le kell tennem.

Ami fontos

Meg kell jegyeznem, hogy blogom nem a fontos dolgokról szól. Mi alapján választja ki elmém, hogy miről írok vagy épp miről nem? Ennek paramétereivel, folyamatával magam sem vagyok tisztában. De nem valamiféle hétköznapi értelemben vett fontosság dönt. Írtam például hörcsögeink tragédiájáról, de nem írtam nagymamám elvesztéséről. Írtam egy metrókocsi világításának meghibásodásáról, de nem írtam életem legfinomabb és legtöbb szeretettel készült születésnapi tortájáról, amivel Kedvesem lepett meg. (Öcsémről is alig, nyomokban írtam még - és tessék, ez a mondat is zárójelben van, tényleg lehetnék figyelmesebb -, pedig életem egyik meghatározó szereplője, ahogy Lajoson vagy Dombos Attilán kívül sem írtam még a barátaimról.) Még csak azt sem mondhatom, hogy blogom motívumai, gondolatai a valós, hús-vér-napsütés-eső-szmog-íróasztal hétköznapjaimat is akkora súllyal, térfogattal töltik ki. A blogom a blogom, hozzám tartozik, de nem (teljesen) én vagyok. Mint mondjuk a köldökömbe bújt apró anyajegy: időnként eszembe jut, határozottan testi valóm része, de túlzás azt állítani, hogy én lennék.
Mindez nem azt jelenti, hogy nem szerepelnek valóban fontos dolgok is a bejegyzésekbe csomagolva, vagy hogy szándákosan emelek ki vagy hallgatok el dolgokat - ez egy tudattalan, megfejthetetlen és önző, kevéssé befolyásolható szelekció, vagyis: egyszerűen így írok, és kész.

Hangulatos utazás a város alatt

A metrókocsiban (szokásom szerint a szerelvény utolsó kocsijába szálltam; no nem babonából, rögeszméből vagy valamiféle autisztikus okból, egyszerűen így esik a legközelebb a kijárat a célállomáson) alig volt világítás. Valami meghibásodhatott, így csak két neoncső halványan pislákoló fénye próbálta megvilágítani az utasteret. Félhomály volt, és ez hangulatossá tette a máskor hétköznapi utazást a város alatt. Eszembe jutott a visszatérő metrós álmom is. Viszont így nem tudtam tovább olvasni Az eltűnt idő nyomábant, amibe a Vörös és fekete kiolvasása után fogtam.

A pasaréti lelkész és a Kinizsi Százas

Ahogy Miskolc felé szaladt velem a vonat, és időnként a könyvből fepillantva a szomszéd vágány elmosódva tovapergő talpfáit (betonaljait), a könnyed tánccal összefonódó vagy épp szétváló sínszálakat vagy a távolabbi tájat néztem, szóval ahogy utaztam Miskolc felé, kiolvastam a Vörös és feketét. Fordulatosak voltak az utolsó fejezetek, nem erre a bejezésre számítottam - bár igazából keveset törtem a fejem előre a regény végén.
Amikor nem a táj és a könyv kötött le, eszembe jutott egy régi ismerősöm, ismerőseim között az egyetlen, aki K100 teljesítő - tőle hallottam először erről a kihívásról, nagyon régen, amikor még nem is gondoltam volna, hogy egyszer számomra is ennyire fontos lesz egy ilyen hiú és józan ésszel kissé értelmetlen cél. Ha jövőre is sikerül csaknem egy teljes napot, és ezalatt a csaknem teljes nap alatt száz kilométert gyalogolnom (és ezzel negyedszer is teljesítenem a Kinizsi Százast), akkor ebből a szempontból túlteszek majd régi ismerősömön, a pasaréti lelkészen. Cs. M., a pasaréti lelkész ugyanis háromszor járta végig a távot, ahogy eddig én is. Várom a jövő májust, az új tavaszt és az új túrát.
A napokban a Mount Everest hőseiről is olvastam, elkezdett foglalkoztatni a világ teteje. Oxigénhiányban, hóban-fagyban a sziklákra kapaszkodni, oda, ahol többmillió emberből egy járt... Értelmetlensége és kockázata ellenére - illetve dehogy ellenére, épp azért - van benne valami csodálatosan felemelő.

Mégsem vagyok Diogenész

Mégsem vagyok Diogenész: pár nappal ezelőtt nem tudtam ellenállni egy NY baseball sapkának. Fekete, a homloka szürke-fekete "kárómintás", rajta fehér szegélyű, fekete NY logóval - sildjének széle pedig vékony fehér vonallal hullámzik rajta végig.
Ha már őszinteség, legyen teljes: egy világosabb, fehér alapon fekete mintás NY sapkát sem tudtam a sportáruházban hagyni. De most egy ideig nem veszek újabbat (főképp, hogy a maratoni váltón is kaptam egyet emlékbe - igaz, nem egy haute couture, de kedves emlék).

Zserbó, a cuki gigolo

Gombszemű, bóbitás kosondend kuzinunk a keresztségben a Zserbó nevet kapta (no nem a városi legendából ismert, Vörösmarty téri Gerbeaud cukrászdáról és étteremről, hanem a csokis-diós-lekváros süteményről).
A napokban építünk neki egy kis faházat, ahol kedvére elbújhat és elmélkedhet a világ dolgain (először a Bátor névre is gondoltam, mert a legkisebb zajra is az átmeneti óvóhelyként szolgáló cipősdobozba menekül - ezen lábbelisdoboz helyett kapja majd imaginárius tervező- és kivitelezőirodánk ajándékát, a könnyűszerkezetes faházat).

Diogenész órája

Vettem egy új karórát, mert elődjének megnőtt az étvágya: már negyedévente követelte a friss gombelemet, míg korábban akár két évig is képes volt beosztani egyet. Vásárlási szándékom megerősítést nyert a maratoni váltón kapott kuponnal, amely kétezer forint kedvezményt helyezett kilátásba a Timex márkájú időmérőket árusító üzletekben. Oké, nem egy Breitling vagy egy Tag Heuer (sőt, a legolcsóbb modellt választottam, így százalékos mértékben is sikerült maximalizálnom a kétezer forintos kedvezményt), de van rajta stopper, ami jól jön futásnál, és még a dátumot is mutatja, bibibííí. (Most eszembe jut egyik haverom régi sztorija, amikor a buszon egy utastársa rácsodálkozott a hókotrógépre: "Dik mán, toli és sózi a havat!" Egyszerű, kétmondatos történet - a havas miskolci utcával, a narancssárga hókotróval és a busz párás ablakával.)