Combray

Proust Combray-éről olvasva nem a pásztói iskola, hanem a diósgyőri ház jelenik meg mintegy hologramként szemem és a könyv lapjai között, környezeteként pedig egy korábbi társasutazások emlékeiből gyúrt dél-francia kisváros, egyszerűségükben gazdag, szűk utcáival, kövei elegáns szürkeségével, táblás ablakaival. Tehát a diósgyőri házat látom, a verandával és a nagy fakapuval, az udvar felől nézve bizonyos szögből. Swann (aki képzeletemben még nem formálódott konkrét alakká, de magasnak gondolom, ezért ha később azt olvasnám róla, hogy alacsony, át kellene alakítanom ezt az elképzelést) a nagy fakapun át érkezik, ami a dömperem lökhárítóján maradandó és gyógyíthatatlan sérülést okozott, és én abból az irányból szemlélem, ahol úgy négyéves koromban a hároméves K. Andika - egyik első, szerencsére már régen kinőtt erotikus élményem forrásaként, ehe, forrása, szó szerint - a kezembe pisilt.

Csak egy mondat

Hrabal egyik regénye, a Táncórák idősebbeknek és haladóknak állítólag egyetlen mondatból áll, no nem egy pár szavas, csepp mondatocskából, hanem egy gigantikus mondatfolyamból, ami oldalak százain át kanyarog, hömpölyög - nem tudom pontosan hány oldalon át, az oldalak százai csak becslés volt -, így ha olvasás közben megzavarnak, nyugodtan és füllentés nélkül azt lehet felelni, hogy "várj, csak ezt a mondatot elolvasom még, ennyit igazán várhatsz", majd a beleegyező "jó, de tényleg csak azt az egy mondatot" után még órákig, esetleg napokig olvashatunk - itt kérlek meg, Kedves Olvasóm, hogy te se hagyj itt engem mondat közben, igazán nem lenne illendő, platófázis közben sem szokás szakítani, persze túlzás körmondatom a gyönyörhöz hasonlítani, bármily buján és lüktetve hempelyeg -, szóval alkothatók folyami méretű mondatok, egyetlen mondatnyi regények, vagy akár regényciklusok, ez is amolyan Kolombusz tojása dolog, magam sem gondoltam volna, de aztán hallottam Hrabal regényéről - Hraballal rokonok vagyunk abból a szempontból, hogy az én pályám is elég kalandosan alakult eddig, utcasepréstől a vasúti kocsik össze- és szétkapcsolásán át igen sok mindennel foglalkoztam már, még hobbiasztalos is voltam, hónapokig a bútorterveimen fantáziáltam, mint Hans Castorp Madame Chauchat-ról; emlékszem, még a szeméttömörítő gép mellett is, a gyorsétterem boltíves, csótányjárta, szennyvízáztatta pincéjében - mindenki azzal dicsekszik, amivel tud, na, felügyelőbizottsági vagy vezérigazgatói emlékeim egyelőre nincsenek, de proletár önérzetem azt mondja: inkább legyek becsületes utcaseprő, az legalább munka -, szóval tömörítettem a szendvicses dobozokat és az üdítőitalos papírpoharakat, s közben a fiókos, polcokkal kiegészített íróasztalom terveit finomítottam; akkor csak az íróasztalra gondoltam, írásra még nem - suta befejezés, de most tényleg le kell tennem.

Ami fontos

Meg kell jegyeznem, hogy blogom nem a fontos dolgokról szól. Mi alapján választja ki elmém, hogy miről írok vagy épp miről nem? Ennek paramétereivel, folyamatával magam sem vagyok tisztában. De nem valamiféle hétköznapi értelemben vett fontosság dönt. Írtam például hörcsögeink tragédiájáról, de nem írtam nagymamám elvesztéséről. Írtam egy metrókocsi világításának meghibásodásáról, de nem írtam életem legfinomabb és legtöbb szeretettel készült születésnapi tortájáról, amivel Kedvesem lepett meg. (Öcsémről is alig, nyomokban írtam még - és tessék, ez a mondat is zárójelben van, tényleg lehetnék figyelmesebb -, pedig életem egyik meghatározó szereplője, ahogy Lajoson vagy Dombos Attilán kívül sem írtam még a barátaimról.) Még csak azt sem mondhatom, hogy blogom motívumai, gondolatai a valós, hús-vér-napsütés-eső-szmog-íróasztal hétköznapjaimat is akkora súllyal, térfogattal töltik ki. A blogom a blogom, hozzám tartozik, de nem (teljesen) én vagyok. Mint mondjuk a köldökömbe bújt apró anyajegy: időnként eszembe jut, határozottan testi valóm része, de túlzás azt állítani, hogy én lennék.
Mindez nem azt jelenti, hogy nem szerepelnek valóban fontos dolgok is a bejegyzésekbe csomagolva, vagy hogy szándákosan emelek ki vagy hallgatok el dolgokat - ez egy tudattalan, megfejthetetlen és önző, kevéssé befolyásolható szelekció, vagyis: egyszerűen így írok, és kész.

Hangulatos utazás a város alatt

A metrókocsiban (szokásom szerint a szerelvény utolsó kocsijába szálltam; no nem babonából, rögeszméből vagy valamiféle autisztikus okból, egyszerűen így esik a legközelebb a kijárat a célállomáson) alig volt világítás. Valami meghibásodhatott, így csak két neoncső halványan pislákoló fénye próbálta megvilágítani az utasteret. Félhomály volt, és ez hangulatossá tette a máskor hétköznapi utazást a város alatt. Eszembe jutott a visszatérő metrós álmom is. Viszont így nem tudtam tovább olvasni Az eltűnt idő nyomábant, amibe a Vörös és fekete kiolvasása után fogtam.

A pasaréti lelkész és a Kinizsi Százas

Ahogy Miskolc felé szaladt velem a vonat, és időnként a könyvből fepillantva a szomszéd vágány elmosódva tovapergő talpfáit (betonaljait), a könnyed tánccal összefonódó vagy épp szétváló sínszálakat vagy a távolabbi tájat néztem, szóval ahogy utaztam Miskolc felé, kiolvastam a Vörös és feketét. Fordulatosak voltak az utolsó fejezetek, nem erre a bejezésre számítottam - bár igazából keveset törtem a fejem előre a regény végén.
Amikor nem a táj és a könyv kötött le, eszembe jutott egy régi ismerősöm, ismerőseim között az egyetlen, aki K100 teljesítő - tőle hallottam először erről a kihívásról, nagyon régen, amikor még nem is gondoltam volna, hogy egyszer számomra is ennyire fontos lesz egy ilyen hiú és józan ésszel kissé értelmetlen cél. Ha jövőre is sikerül csaknem egy teljes napot, és ezalatt a csaknem teljes nap alatt száz kilométert gyalogolnom (és ezzel negyedszer is teljesítenem a Kinizsi Százast), akkor ebből a szempontból túlteszek majd régi ismerősömön, a pasaréti lelkészen. Cs. M., a pasaréti lelkész ugyanis háromszor járta végig a távot, ahogy eddig én is. Várom a jövő májust, az új tavaszt és az új túrát.
A napokban a Mount Everest hőseiről is olvastam, elkezdett foglalkoztatni a világ teteje. Oxigénhiányban, hóban-fagyban a sziklákra kapaszkodni, oda, ahol többmillió emberből egy járt... Értelmetlensége és kockázata ellenére - illetve dehogy ellenére, épp azért - van benne valami csodálatosan felemelő.

Mégsem vagyok Diogenész

Mégsem vagyok Diogenész: pár nappal ezelőtt nem tudtam ellenállni egy NY baseball sapkának. Fekete, a homloka szürke-fekete "kárómintás", rajta fehér szegélyű, fekete NY logóval - sildjének széle pedig vékony fehér vonallal hullámzik rajta végig.
Ha már őszinteség, legyen teljes: egy világosabb, fehér alapon fekete mintás NY sapkát sem tudtam a sportáruházban hagyni. De most egy ideig nem veszek újabbat (főképp, hogy a maratoni váltón is kaptam egyet emlékbe - igaz, nem egy haute couture, de kedves emlék).

Zserbó, a cuki gigolo

Gombszemű, bóbitás kosondend kuzinunk a keresztségben a Zserbó nevet kapta (no nem a városi legendából ismert, Vörösmarty téri Gerbeaud cukrászdáról és étteremről, hanem a csokis-diós-lekváros süteményről).
A napokban építünk neki egy kis faházat, ahol kedvére elbújhat és elmélkedhet a világ dolgain (először a Bátor névre is gondoltam, mert a legkisebb zajra is az átmeneti óvóhelyként szolgáló cipősdobozba menekül - ezen lábbelisdoboz helyett kapja majd imaginárius tervező- és kivitelezőirodánk ajándékát, a könnyűszerkezetes faházat).

Diogenész órája

Vettem egy új karórát, mert elődjének megnőtt az étvágya: már negyedévente követelte a friss gombelemet, míg korábban akár két évig is képes volt beosztani egyet. Vásárlási szándékom megerősítést nyert a maratoni váltón kapott kuponnal, amely kétezer forint kedvezményt helyezett kilátásba a Timex márkájú időmérőket árusító üzletekben. Oké, nem egy Breitling vagy egy Tag Heuer (sőt, a legolcsóbb modellt választottam, így százalékos mértékben is sikerült maximalizálnom a kétezer forintos kedvezményt), de van rajta stopper, ami jól jön futásnál, és még a dátumot is mutatja, bibibííí. (Most eszembe jut egyik haverom régi sztorija, amikor a buszon egy utastársa rácsodálkozott a hókotrógépre: "Dik mán, toli és sózi a havat!" Egyszerű, kétmondatos történet - a havas miskolci utcával, a narancssárga hókotróval és a busz párás ablakával.)

Álom a filmes szekerekről és Dombos Attiláról

Este levert voltam, rázott a hideg. Aztán elaludtam, és furcsa álmokat hozott a lázas éjszaka.
Árnyas erdőben jártam. Magas fák között kanyargott le a hegyről a mély keréknyomú, poros szekérút. Nem egyedül voltam, egy egész csapattal jöttem lefelé a szekérúton: egykori osztálytársakkal és néhány ismeretlennel. Szóval amolyan erdei osztálykirándulás hangulata volt az álmomnak; viszont az osztálytársak nem egy konkrét osztály diákjai voltak, hanem több volt iskolámból keveredtek össze. Akit határozottan felismertem: a mindig vicces és jólelkű K. Máté. Tehát ereszkedtünk lefelé a földúton, osztálytársak, néhány ismeretlen, és a filmes szekerek. A filmes szekerek mintha forgatásra vagy forgatásról igyekeztek volna, és emberi irányítás valamint állati erő nélkül jöttek velünk a lejtőn. Egy-egy filmet képviseltek valahogy, kellékekkel és díszdobozos DVD lemezekkel voltak megpakolva (tehát akkor a forgatás mégis jóval korábban volt, no mindegy, most álmodtam először filmes szekerekről, arra sem emlékszem, milyen filmhez kapcsolódott egy-egy ilyen szekér, de nem kifejezetten kosztümös filmekhez vagy westernekhez, hanem inkább olyanokhoz, amelyeknek semmi közük a szekérhez mint közlekedési eszközhöz, úgy emlékszem).
Tehát gyalogoltunk a szekérúton, K. Máté, a többiek és én, na meg a ló és hajtó nélküli, csak a mély keréknyom által vezetett szekerek, megpakolva filmes kellékekkel és díszdobozos DVD lemezekkel, meg még tán filmplakátokkal is (mozirajongó Lajos barátomnak biztosan tetszettek volna ezek a különös járművek és kultikus szállítmányuk; Lajos mintha nem lett volna a társaságban). Aztán egyszer csak elszabadultak a szekerek - ami nem is csoda, hiszen irányítás és fékezés nélkül gurultak a lejtőn, inkább az a csoda, hogy addig komótosan jöttek, és nem szabadultak el már korábban -, és mi alig tudtunk kitérni a hirtelen felgyorsuló és recsegve-nyikorogva száguldó szekerek elől. Az elszabadult járművek le is tértek az addig hűen és megfontoltan követett útról, és a fák között robogtak, amíg aztán egy fatörzs vagy egy bucka útjukat nem állta. A vicces és jólelkű K. Mátét felvidította a jelenet, gyalogos osztályunk és a néhány ismeretlen ügyes kitérése a szekerek elől, majd a széttört kocsik porfelhős, kaszkadőrjelenetbe illő látványa.
Ahogy álmomban tovább sétáltunk az árnyas erdőben (immár a filmes szekerek nélkül), a blogomra gondoltam, és arra, hogy majd írok egy bejegyzést Dombos Attiláról.
Dombos Attila a pásztói általános iskolában volt osztálytársam, 2. és 4. osztály között - azért csak abban a három évben, mert másodikos koromban költöztünk Pásztóra, aztán negyedik után már tovább is költöztünk onnan.
Dombos Attila meghalt, tizennyolc éves korában, leukémiában. Ő az egyetlen (volt) osztálytársam, akiről tudom, hogy meghalt. Sokat bicikliztünk, játszottunk 2. és 4. osztály között - főleg inkább 3. és 4. körül, mert másodikban még nem voltunk annyira jóban. Náluk láttam először pornóújságot és a Predátor c. schwarzeneggeres sci-fi akciófilmet. Volt macskájuk is, de már nem emlékszem a nevére. Játékautókat csereberéltünk. A patakparton a szerelmeinkről beszélgettünk és szerelmesleveleket fogalmaztunk. Aztán tizenöt éves korunkban még egyszer találkoztunk, amikor újra Pásztón jártam, és ellátogattam hozzá a város szélére. Guns N' Roses-t hallgatott az új hifijén, és rendetlenség volt a szobájában. Jó volt újra látni.

Az első nyújtózkodás Airmax szigetén

Olvassuk tovább Bröton naplóját:
"Lehorgonyoztam a Horatius 42-t, fecskére vetkőztem, majd a létrán a vízbe ereszkedtem. Az öböl vize langyos volt, tízet sem kellett tempóznom és partot értem. A keskeny, finom szemcséjű föveny szinte olyan volt, mint a porcukor. 'Hahó' - kiáltottam, de csak távoli madárcsicsergés válaszolt. 'Egy kicsit nyújtózkodok itt a parton, aztán visszaúszok, és a gumicsónakkal idehozom a túlélőbőröndömet, a szerszámosládámat és a ruháshordómat' - gondoltam."