A p*nát szeretné úgy, mint a kávét!

Megmosolyogtató emlék (mint Both Benedekéknek a "Ereklye? Piff!"), amikor egy kedves vidéki rokonunk koffeinkedvelő élettársa egy látogatásunk alkalmával kifejtette kávé iránti rajongását (vagy arról mesélt, hogy naponta hány csésze fekete italt iszik, erre már nem emlékszem pontosan). A hölgyrokont zavarta kedvesének a pörkölt kávébab irányába mutatott túlzott lelkesedése (mivel hát fontosabb dolgok is vannak a világon), és eképp fakadt ki:
- A p*nát szeretné úgy, mint a kávét!

Pepi autó

Gyermekkoromban a Volga autókat "Pepi autónak", vagy inkább pepiautónak (mivel leírni nem írtam le - lehet, hogy most írtam le életemben először, vagy tán másodszor) neveztem.
A Volga M24 (akkor még nem tudtam, hogy M24 a típusa, sőt, szerintem azt sem tudtam, hogy Volga) autók fényszórója valamitől nagyapám nővérének, Pepi néninek az arcára, szemére emlékeztetett. Sőt, teljesen úgy nézett ki, mint Pepi néni.
Pepiautóról eszembe jut még a mandulaműtétem és az egyik plüssmackóm, mert a mandulaműtétem idején sokat gondoltam a pepiautóra és Pepi nénire - vagy később kezdett úgy tűnni, hogy akkoriban ekörül is járhattak a gondolataim; mindenesetre a kórház, a csíkos pizsamás plüssmackó és a pepiautó emléke így összekapcsolódott már egy ideje.

Dohos illat

Ahogy a forgóajtón beléptem a Kaiser's-be, kellemes dohos illat csapott meg. Az az illat, amit dédnagymamám házában éreztem, vagy onnan pár utcasaroknyira, a devecseri templomban. Vagy L.Laci barátomék lépcsőházában. Néhány másodpercre, gondolatfoszlányra éveket repültem vissza az időben.

Olvasás a hipermarketben

Az Auchanban a pénztár előtt a sorban állva is az Iskola a határont olvastam. Barátnőm sajtos pogácsáért és süteményért ment. Én beálltam a sorba, mert hosszú sorok kígyóztak a kasszák előtt - csak minden harmadikban, negyedikben ült pénztáros. Közben percenként-kétpercenként (vagy olvasásban mérve: féloldalanként-oldalanként) taszítottam egyet a földre rakott bevásárlókosáron és a hatkilós mosóporon. Halad a sor. Olvasás. Apró rúgás a kosáron. És a mosóporon. Haladás. Barátnőm megjött a pogácsával és a süteménnyel.
"Még magam is sápadtan néztem, hogyan dobja Schulze papírkosárba Colalto hosszú tudományos kutató munkájának drága gyümölcsét".
Kétszázegyedik oldal. Mert Colalto a tankönyvek hiányjegyzékét gyűjtötte. Mint Stefan Zweig a kéziratokat. Mint én kamaszkoromban az üdítősdobozokat. Mint a naplómban a napokat. Mint a Kinizsi Százasokat és a Balatonátúszásokat. Közelebb rúgtam a kosarat a kasszához. Bevásárlókocsit is hozhattunk volna. Szeretek a bevásárlókocsival rollerezni.
"Ereklye? Piff!"
Újabb oldal, újabb araszolás a sorban. Nocsak, Medve Gábor megszökik, érdekes fejlemény a regényben.

Végrendelet

Tegnap az egyik televíziós bulvárműsorban a hírességek ("celebek") végrendeletéről volt szó.
Nem butaság ezt idejében megírni (no igen, elkésve nem csak hogy felesleges, de eléggé lehetetlen is), mert ki tudja, mikor esik a fejünkre egy kődísz a Körúton sétálva.
Én még nem írtam végrendeletet, még csak utolsó kívánságomat (vagy kívánságlistámat) sem osztottam meg eddig senkivel. Annak a jogi hátterével sem vagyok tisztában, mennyire számítana hivatalosnak például egy blogbejegyzésben közzétett kívánság.
No mindegy. Nekem az a kívánságom, hogy a Holdon szórják szét a hamvaimat.
...illetve... nem. Ez elég felesleges kívánság lenne, meg feltehetően túl sokat kellene erre áldozniuk a szeretteimnek. Beérem azzal, hogy - ha erre életemben nem kerülne sor - könyv alakban kiadják a blogbejegyzéseimet. Ez még egész reális, nem?

Fekvőtámasz projekt

Lassan (lehetőleg még ma) újra neki kellene látnom a "fekvőtámasz projektnek", és megküzdeni a gravitációval, hogy egy szép napon képes legyek elérni és átlépni az álomhatárt: a száz fekvőtámaszt. Úgy vagyok vele, hogy időről időre nekilátok, de aztán néhány nap - vagy jobb esetben néhány hét - lelkesedés után elfogy az ezirányú lelkesedésem... erőt kellene vennem magamon.
Erre az eredményre legalább olyan büszke lennék, mint az eddigi négy Balaton-átúszásomra vagy a három Kinizsi Százas túrámra. Vagy mint amikor egyszer sikerült 500-at dekáznom a bőrfocimmal. Bálint barátom szerint ráadásul nem is nagyon lehetséges egy átlagos halandó számára a száz fekvőtámasz elérése, így aztán neki is be kell bizonyítanom feltevése helytelenségét.
Van egy weboldal is egyébként, ami segíti tervükben az elég elszántakat: 100fekvotamasz.hu.

Száz forint a sajtburger

Bizony mondom Néktek, ma kellene enni majd száz forintos sajtburgert (a McDonald's-ban van ez az akció).
Hejj, amikor még a McDonald's-ban dolgoztam... téli éjszakákon szemetet tömörítettem a Nyugati téri étterem tégla-boltívekkel díszített, dohos, szennyvíz-áztatta, csótányjárta pincéjében. Mégis volt benne valami romantikus - legalábbis így utólag visszagondolva.

Szcientológia és [klit]orális szerelem

Blogkonzerv, avagy a korábbi blogomból idézve, valamikor 2006-ból:
"Ahogy blog.hu-s blogokat olvasgattam, ismét felfedeztem Tóta W. Árpád blogját, benne pedig egy posztot a szcientológia egyházról. Engem egyszer próbáltak meggyőzni ezek a fura mukik, a személyiségemet természetesen fejlesztendőnek találták, az IQ-m viszont bejövős volt, olyan 130 körülinek mérték be, ha jól emlékszem. Az azért elég zsír. Szóval tök okos vagyok, ez a lényeg. Olyannyira, hogy többet vissza se mentem hozzájuk, személyiségfejlődés ide vagy oda.
Most pedig let's talk about sex, ahogy Kinsey mondaná.
Rájöttem, hogy azoknak az embereknek, akiknek nem elég kiegyensúlyozott a szexuális életük, igazából csak annyi a bajuk, hogy rossz helyre születtek. A HVG július hetedikei számában cikksorozat - vagy nem is tudom hogy hívják az ilyesmit - jelent meg, "A magyarok nemi élete" címmel. Ebben olvastam:
"Még fiatalabb, 12-13 éves lányoktól tudta meg egy szociológus, hogy dunántúli falucskájukban hétvégenként versenyt rendeznek: az nyer, aki 10 perc alatt több fiút tud szájjal kielégíteni". Biztosan a Vas megyei Pornóapáti helységről van szó amúgy. Hiába, születni is tudni kell. Nesze neked pedofília.
Aztán persze meglehet, hogy úgy kell érteni a HVG mondatát, hogy nővéreik vagy anyukáik játszák ezeket az izgalmas megmérettetéseket, a kislányok csak hallottak róla, vagy a helyszínen szurkolnak szeretteiknek. Mondjuk ez annyira szexista dolog... Férfiaknak is lehetne rendezni orális-klitorális puncinyaló versenyt, persze az izgalmi görbe eltéréséből adódóan mondjuk tíz perc helyett egy órás vetélkedő lehetne mérvadó. Na meg egy fokkal nehezebben lehetne hitelesíteni az orgazmust, úgyhogy a csalások kiszűrése érdekében pulzusmérő, stb. bizonyítaná az eredményt. Az meg már megint olyan szcientológus bigyó... Én azt mondom: inkább a minőség, mint a mennyiség. És gyertyafény és romantika, a monogámiáról nem is beszélve."

A múlt

A leghálásabb téma a múltról írni. Semprunösen eltávolodva, a jövőbe menekülve vizsgálni az egykori jelent, kellő perspektívából visszatekintve.
Ottlik is a saját múltjáról írt, ahogy Csehov is. A Hatos számú kórteremmel kapcsolatban gondolkodtam el azon, hogy nem gyengíti-e egy író teljesítményét, ha tulajdonképpen saját magáról ír. Nem lenne-e nagyobb író, ha - amennyire lehet, persze - elszakadna saját múltjától és jelenétől.
Aztán mintha rájöttem volna, hogy nem - sőt, ez csak még érdekessebbé teszi az egészet.

Véletlen

Újra eszembe jut, amikor évekkel ezelőtt, kezdő blogger koromban arról ábrándoztam, hogy majd egyszer tömegek olvassák a blogomat, írásaimat. Akkor már-már elviselhetetlenül könnyűnek éreztem ezt a folyamatot, és úgy gondoltam, csak idő kérdése, hogy az (egyik) legolvasottabb blogger legyek (legalábbis a hazai úgymond blogszférában). Valójában nem csak idő kérdése - bár idő kérdése is, sőt, az idő nagyon fontos tényező, de sokkal lassabban őröl, mint először - régi hajnalokon, a buszmegálló felé sétálva - képzeltem.
De az időn kívül is nagyon sok fontos paraméter van: a kreativitástól kezdve a véletlenig. És tán ez utóbbi legalább olyan fontos, mint a többi. És a személyiségjegyek: elég különlegesnek lenni, de valahol mégis átlagosnak; hitelesnek, de kellőképpen komolytalannak. Tán a legnagyobb hiba, amibe ember eshet, ha túl komolyan veszi magát (ahogy filmek esetén is, ez szinte sablonmondat a filmkritikákban).

Metró - pi spotting

Mb. Otthon felejtettem az Iskola a határont, így nem tudtam olvasni a metrón. Sz... Mb. Nem tettem be a válltáskámba. Az ágy mellett hagyhattam. Hmp. Sz...
Monkosan-flúgosan szétnéztem, hogy nem a pi-kocsiban ülök-e, de nem. Eddig csak egyszer szálltam a pi-kocsiba, azaz a 314-es számú metrókocsiba, azóta figyelem (ha eszembe jut figyelni, mert azért nem mindig - akkor le is fényképeztem a kocsiszámot).
Ó-o, I'm an alien I'm a legal alien
I'm an Englishman in New York... - énekli most Sting a rádióban.

Tátrai kullancs a nyelőcsőben

Lajos barátom (egyik törzsolvasóm) ismét mondta, hogy írjak gyakrabban és többet a blogomba, hogy legyen mit olvasnia. Igyekszem megszívlelni ezt, és ha nem is minden nap, de azért minél gyakrabban és minél többet írni, hogy legyen olvasnivalótok, kedves olvasóim.
Ebben a bejegyzésben gyermekkori "képzelt betegségeimről" fogok mesélni.
Egyszer, amikor édesapámmal a Tátrában töltöttünk pár napot, és Poprád környékén jártuk a hegyeket, az a félelmem támadt, hogy lenyeltem egy kullancsot, ami bizonyára a nyelőcsövemben fészkelődött a húsomba, ráadásul még fertőzött is agyhártyagyulladással. Ezt az emléket felidézve egy fennsík jelenik meg előttem, egy kis tóval és egy szép erdészházzal-fogadóval.
Máskor pedig azt képzeltem, hogy mellrákom van, mert az egyik mellem duzzadtabbnak tűnt a másiknál - de aztán nem lett semmi bajom (az általános iskolás fiúk mellrákja amúgy sem lehet túl gyakori halálozási ok). Ehhez az emlékhez pedig dédnagymamám devecseri házának udvara kapcsolódik, ugyanis ott nyaraltam, amikor ez a bizarr képzet nyugtalanított.

Rassi Star

Ha szimpatizálsz a szélsőjobboldali nézetekkel, de nincs arra pénzed, hogy ezt kapucnis Lonsdale pulóverrel fejezd ki (vagy csak ki akarsz tűnni a Lonsdale-pulóveres tömegből), akkor valahol a távoli Kínában pont Neked találták ki a Converse-klón Rassi Star tornacipőt.

A naplóíró szerzetes

Újra eszembe jutott az a naplóíró szerzetes, akiről valamikor régen olvastam (vagy a rádióban hallottam volna?)
Volt egyszer régen egy szerzetes, aki (mert tett egy ilyen fogadalmat, vagy csak úgy) minden éber percében naplót írt. Ahogy felkelt, nekilátott, jegyzetelt evés közben két falat között, de tán még az illemhelyen is. Egész nap, amíg este el nem aludt (ahogy elképzelem ezt a kolostort és a szerzetes, egy délfrancia kolostor füves parkja jelenik meg előttem, ahogy Medve Gábornak a katonaiskola ablakában a trieszti öböl).
Én azért nem vagyok ilyen, mára szerintem abba is hagyom...

The sound of silence

Az előbb a The sound of silence szólt a rádióban (hallga'csak) - erről mindig eszembe jut a Diploma előtt c. film (hja, a zene is olyan, mint a madeleine-sütemény... lehet, hogy akkor kezdődött a harisnya-fetisizmusom? Vagy amikor falusi általános iskolámban a tanítónő lábára kellett segíteni a csizmát... ki tudja, honnan erednek az ilyen dolgok).

A vidéki orvos

Balzac A vidéki orvos c. regényét olvasva Gorges du Verdon, a francia "Grand Canyon" és környéke jelent meg előttem (évekkel ezelőtt azon a vidéken töltöttem néhány napot egy terméskőből épült, palatetős, ablaktáblás falvacskában, mely a mély patakvölgyben feküdt).
Ez a jó az olvasásban: képzeletünket, emlékképeinket egybeszőjük az író mondatainak fonalával. Én a balatoni nyár oázisában, egy hűs Zimmer frei ágyán szőttem össze a néhány nyárral ezelőtti falucskát Benassis doktor falvával, és szereztem értesülést tragikus szerelmeiről. És valóban: a két helység nem lehetett távol egymástól.
(Izgalmas rejtély, hogy vajh mit tartalmazhatott az a levél, amely Benassis vesztét okozta.)

Öregedés

Bár még harmincon innen vagyok, néha már megérint az öregedés és az elmúlás gondolata. Ilyenkor - rendszerint - a Kinizsi Százas gyalogtúra és a Balatonátúszás jut eszembe, mint két olyan dolog, amely pozitívvá teszi az idő múlását, hiszen évről évre egyre több Kinizsi Százast és Balatonátúszást tehetek imaginárius gyűjteményembe - és ez a gyűjtemény csak az évszakok váltakozásával, az évek múlásával lesz egyre gazdagabb. Ezért jó, hogy múlik az idő - még akkor is, ha közben megöregszem.

Na de ki vagyok én?

Az új olvasókban (és bennem is olykor) felmerül a kérdés, hogy ki is vagyok én. Erre is megpróbál választ adni ez a blog.
Voltam már vézna kisfiú, akit tornaórán utoljára választanak be a csapatba (bár az már nem is igazi választás, ugye), de tartottak már nőcsábász bájgúnárnak is. Ami a külsőm és a férfiasságom illeti (mármint a férfiasságom nem a szerszámom értelemben használom), elég hiú is vagyok, néha még azt is el tudom képzelni, hogy a világ összes nője belém szerelmes (legfeljebb vannak, akik titkolják, vagy még csak a tudatalattijukban motoszkál - Ain't nobody love you like I love you [...] You will know the difference when I touch you).
Tanultam már nagyon jól és nagyon rosszul, de nem voltam mindig ilyen szélsőséges: évekig tanultam átlagosan is.
Mostanság testem és racionális szellemem kissé kafkai munkakörben keresi a kenyérre és a péksüteményekre valót a Vasút szolgálatában (mely vasút számomra már nem a nyomkarima sírása vagy a vas és a grafitzsír illata, hanem pusztán számok és betűk), míg lelkem írói és egyéb elrugaszkodott álmokat dédelget.

Egy új blog kezdete

Időnként kell egy kis változás. A Coca-Cola állandóságával szemben úgy tűnik, én inkább olyan vagyok, mint a változékony, időről időre - legalábbis külsőségeiben - megújuló Pepsi. Így hát a blogomat is új alapokra helyezem, itt és most (ahogy Ali G is újrakezdte az éhségsztrájkot a csábító csibefalat után).
De nem csak a változás vágya hajtotta ezen új blog létrehozását, hanem a lustaság is. Egy ideje ugyanis rájöttem, hogy én csak hobbiszerűen szeretek programozni (ráadásul egyre ritkábban űzöm ezt az autisztikus hobbit), így aztán belátható időn belül nem fogok leprogramozni egy úgynevezett blogmotort. Mert az eddigi blogom (kérem nem nevetni) statikus volt. Nem bennfentesek kedvéért ez a statikusság annyit tesz, hogy a forráskódban turkálgatva, html szinten írtam a bejegyzéseket, nem volt mögötte adatbázis, satöbbi. Ki tudja, tán az enyém volt a világ utolsó statikus webnaplója. Még hozzászólni sem lehetett az egyes posztokhoz. Márpedig hozzászólások kellenek, mert érdekel, hogy az olvasóim mit gondolnak, és így sokkal "közösségibb" és izgalmasabb ez a blogosdi, mint monológ üzemmódban. Így hát megadtam magam a Blogspotnak, bizonytalan időre lemondva naív blogmotorépítési álmaimról. De most már lehet hozzászólni, lehet jobban keresgélni a bejegyzések között, hogy csak néhány előnyt említsek.
Aki új olvasóként kapcsolódna be, és kíváncsi a korábbi blogomra, itt megtalálja és olvasgathatja.
Ami a tartalmat illeti, mostantól megpróbálom aktívabban vezetni a webnaplómat, olvasmányosabb bejegyzéseket írni, és olyan szemlélettel és hozzáállással írni, mintha egy blogkönyvet írnék. Tessék, már meg is jött a kedvem az egészhez, hamvaiból szinte újjászületett a blogolási vágyam, mint Hosszú Katinka úszás iránti szenvedélye a Tengerentúlon.