Dédi, a temető és a fagyi

Dédire gyermekkoromban sokáig haragudtam, mert egyszer a temető előtt elvette a fagyimat. Nem tudom, miért nem engedte hogy elnyaljam, mielőtt a temető előtti sikátoron át beléptünk volna a félelmetesen magas fák árnyékolta sírkertbe, talán az bosszantotta fel, hogy nyugodtan fagylaltoztam, amikor már majdnem ott voltunk a temető bejáratánál.
Egy lánya feküdt az egyik sírban, fiatalon halt meg, orvosi műhiba miatt. Érzékeny volt valamilyen gyógyszerre vagy altatóra, és hiába figyelmeztették erre az orvost egy műtét előtt, figyelmen kívül hagyta. Harminc körül lehetett, Dédi kedvesebbik lánya volt - mert nagymamámat, a másik lányát nem szerette annyira Dédi; a korai, tragikus halál pedig csak még jobban megszerettette vele az elhunytat.
Csokoládé és vanília ízű gombócok lehettek a ropogós tölcsérben, mert ezek voltak a kedvenceim. De azért butaság volt emiatt haragudnom Dédire, inkább csak jól esett sértődöttnek, durcásnak lennem, a fagylalt csupán casus belli volt. Pedig szerettem is Dédit, még akkor is, ha gyakran megfenyegetett, hogy "Parazsat teszek a nyelvedre!", amikor csúnyán beszéltem. Ez persze üres fenyegetés maradt, de eleinte eléggé megijedtem, hogy tényleg kiveszi a cserépkályhából az izzó parazsat.
Dédi hosszú, keskeny, sötét és dohos szobájától csak pár lépésre volt az előszobában a kovácsoltvas lábazaton álló Singer varrógép, ami előtt görnyedve, pedálját billegetve a nappalait töltötte. Az előszoba tehát dolgozószoba is volt, és egyben még étkező és nappali is.
Dédi finom tejeskávét főzött, tördelt bele zsemlét, kiflit. És készített stercet, házi lekvárral. És bodzaszörpöt.
A szobájában, a szekrények tetején volt néhány szobor (Jézus, Szűz Mária), amiket a paptól kapott, amikor a templomba új díszek kerültek. Lehet, hogy azokkal vitte haza a dohos illatot.