Freestyle, avagy a bolyongás

Jobban szeretek úgy nekilátni egy blogbejegyzés írásának, hogy határozott elképzelésem van legalább a témát és néhány kulcsmondatot illetően, de az is előfordul - mint most, vagy tegnap -, hogy csak úgy elkezdek írni. Olyan ez, mint céltalanul bolyongani, nekivágni egy ismeretlen városnak vagy egy ismert város ismeretlen kerületének, és rácsodálkozni az addig nem látott utcákra és terekre. De nem is teljesen céltalan dolog az ilyen bolyongás, legalábbis engem kellemes érzéssel tölt el egy városnegyed felfedezése, legyen szó lepusztult szlömnegyedről, vagy hangulatos, idilli kertvárosi utcákról. A spontán írás is egy ilyen séta, utazás. Nem tudom előre, hogy hol fogok kikötni, mikor találok egy már ismerős helyre, gondolatra. A lényeg, hogy ne tévedjen el az ember - hogy írásban mi lehet az eltévedés megfelelője... tán ha az írás már számunkra is unalomba fullad, bár ez nem is annyira eltévedés, inkább olyasmi, mint amikor már belefáradunk a sétába, vagy rájövünk: mégis jobb lenne a szobánkban, de tudjuk, hogy tovább kell mennünk, hiszen messze még az otthonunk, de még a legközelebbi metrómegálló is legalább húsz percre van. Szóval egy ilyen kirándulás jobban és rosszabbul is végződhet: lehet kellemes, pihentető séta, házak, kertek, fasorok, kedves terek élvezetes felfedezése; de akár unott mászkálássá is válhat. Tulajdonképpen hangulat kérdése. A hangulat, ami a legegyszerűbb, legmegszokottabb, vagy épp az idegen utcaképbe is visz valami álomszerűt. Vagy ebbe a blogba is. Úgy érzem, hogy annak örülnék a legjobban, ha a blogom hangulatot tudna közvetíteni. Ha olyan lenne, mint egy barátságos utca, vagy egy szép kert.