A lemondásról

Akár Torgyán doktorról is szólhatna ez a bejegyzés, hiszen neki volt a szavajárása az orrhangú "monnyon le", amit aztán a parodisták unalomig ismételtek, karikíroztak - de nem, nem Torgyán József személye lesz a poszt témája.
Vagy ha már így szóba került a napjainkban celebként újra felfedezett, jellegzetes hangú, mosolygós öreg, akkor annyit még leírok, amit egy szintén derűs és deres kollégám mesélt, hogy ő bizony egyszer behúzott Torgyán doktornak (vagy ütötte pofon; erre a részletre nem emlékszem pontosan) a 80-as években, amikor Torgyán még válóperes ügyvédként praktizált Újpesten, valahol a központ környékén, és a kollégám egy ilyen válóper kapcsán összetűzésbe került a pojácával, ahogy emlegette. Mintha azt is megjegyezte volna, hogy még mindig viszket a tenyere, ha eszébe jut az eset, és cseppet sem bánja az ütést és a pénzbírságot, amit tettlegességéért kapott. Mindegy, nekem Torgyán csak egy joviális bácsi a képernyőről, no de könnyen beszélek, hiszen még nem volt válóperem, és nem próbáltak még ügyvédek kiforgatni a vagyonomból. Ejnye, de hát tényleg nem az egykori kisgazda vezérről akartam írni.
Egy régi közgazdaságtan órán hallottam azt a bölcsességet, hogy minden egyes vásárlással, befektetéssel tulajdonképpen lemondunk minden másról, amit vehettünk volna. Egy televízió megvásárlásával például a világ összes másik készülékéről, egy nyaralással a többi lehetséges nyaralóhelyről, satöbbi.
Ez az írásra is igaz: ha valamiről írunk, témák százait dobjuk el. Mert írhattam volna az apró, csinos anyajegyről is a köldökömben, de erről lemondtam, és - ha már lemondás - írtam inkább magáról a lemondásról.
És az olvasásra is igaz, Kedves Olvasóm: ha ezt a blogbejegyzést elolvasod, akkor erre a pár percre minden más online tartalomról lemondtál. Mit is mondhatnék erre, köszönöm. Kedves tőled, és megtisztelsz, hogy ezeket a bekezdéseket választottad.