Nem tudok mit írni

Most valahogy nem tudok mit írni. Bosszantó. Már kezdtem azt hinni, hogy bármikor képes vagyok írni, de ezek szerint mégsem. Mint álmaimban a repülés: van, hogy könnyen megy, és fáradtság nélkül repkedek, siklok az erdők, utcák, lakótelepek felett, vagy épp egy tágas teremben, szobában egyik sarokból a másikba, és van, hogy nem megy, vagy csak nagyon nehezen. És olyankor nem csak az elrugaszkodás nehéz, hanem - amikor valahogy mégis sikerül elég magasra küzdenem magam - a lezuhanástól is tartok. (Álmaimban egyébként csak én tudok repülni - már amikor tudok, ugye -, rajtam kívül senki. Pedig képességem természetesnek, egyszerű mutatványnak tűnik, és csodálkozom is, hogy a többiek képtelenek a levegőbe emelkedni.)
Közben eszembe jutott, hogy a nagyzol szót lehet hogy nem is a szorzótáblás sráctól hallottam először, hanem egy akkoriban kapott könyvben olvastam. Mert nagyon szerettem rajzolni, és édesanyámtól kaptam egy karikatúráról szóló gyermekkönyvet, amiből meg is lehetett tanulni ezt a fajta ábrázolást. Volt benne szó a térbeliségről, a perspektíváról (ezt mintha többek között piramisokkal szemléltette volna a szerző), az árnyékról, vagy például az arcon kifejeződő érzelmekről, és az arcvonások eltúlzásáról. Egy öreg indián is volt benne, részletesen kidolgozott ráncokkal, arcfestéssel, dísztollakkal. Egy híres karikaturista írta és illusztrálta. Ha nem a kórházban hallottam, akkor abban a könyvben olvastam, azt hiszem.